Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

– Szerintem most jött el az ideje, hogy helyet cseréljen a hasonmással – jelentette ki Félix gondterhelt arccal Luthernek, miközben a lábát vizslatta.

Az a seb, amit még a Lawrence által szervezett merényletben szerzett, csak nem akart javulni. Sőt egyre rosszabb lett, akármit tett is Félix. Hiába igyekezett rendesen kitisztítani minden alkalommal. Naponta többször. A seb szélei minden gyógynövényes kezelés ellenére lassan elszíneződtek, és mostanra elmosódott szélű piros csíkok jelentek meg a környékén az ép húsban Luther bőre alatt. Ezek a csíkok félreérthetetlenül a szíve felé nyújtóztak a vivőerei mentén.

Félix tökéletesen tudta, mit lát, és azzal is tisztában volt, hogy ezen ő nem segíthet. Sok éve, hogy utoljára ilyet látott, de még mindig élénken az emlékezetében éltek azok a képek, az emiatt elvesztett társak. Ostromolta az akkor érzett tehetetlenség is. Tudta, ide már mágusok kellenek. Lutherrel is meg kellett értetnie ugyanezt. Felnézett a gazdájára, és bosszankodva olvasta le az arcáról, az elhatározást, hogy figyelmen kívül hagyja az aggodalmait.

Félix azt már szóvá sem tette, hogy a Magister mindennapjait nehezítő hőemelkedés innentől csak rosszabbodni fog. Az öreg észrevette rajta a tompaságot, lassúságot, csapongó gondolatokat és minden egyebet, amivel a megváltozott testhőmérséklet járt.

Luther azért nem akarta elismerni, mennyire pocsékul van, mert az felborította volna a terveit. Mindig azok az átkozott tervek! Dohogott magában némán az öreg. Félixet végtelenül dühítette, hogy gazdája még pár napig húzni akarta a helycserét. A lábát elnézve biztosan nem volt pár napja. Pár nap múlva – ha senki sem tesz semmit –, jó eséllyel halottabb lesz, mint a hasonmás, mert neki legalább az orvosok adtak még pár hetet.

– Mit gondol, ki bírja még egy darabig ez az átok a lábamban? – törte meg a némaságot Luther.

– Ez nem átok, még csak nem is valami mágikus förtelem – rázta meg a fejét határozottan Félix. – Csak nemes egyszerűséggel elfertőződött sebe, hiába igyekeztünk tisztán tartani.

– Akkor, ha nem átok vagy mágikus betegség, annyira nem is lehet vészes, nem?

Luther is úgy gondolkozott, mint bárki, akit világ életében mágusok gyógyítottak, vagy hallott már rettenetes dolgokról, amire a mágusok képesek voltak. Félelmetesebbnek tartották a varázslók által okozott kínokat, mint a test saját megbetegedéseit. Sokan bele sem gondoltak, hogy az utóbbi is lehet akár legalább annyira súlyos, sőt halálosan súlyosabb is. Vele ellentétben Félix viszont nagyon jól ismerte azt is, amire a test bajai képesek. Éppen ezért az öreg elszánta magát, hogy még aznap éjjel elintézteti a helycserét.

– De nagyon is lehet vészes – direkt használta ugyanazt a szót, mint a Magister. – El is mondom, miért. Látja ezeket a piros csíkokat? Ez a jele annak, hogy a fertőzés lassan, de biztosan halad a szíve felé. Ha eléri, mágus legyen a talpán, aki meggyógyítja. De addig is lehet még sokkal rosszabbul. Lázrohamot, sokkot is kaphat...

– Nem tetszik nekem, amire gondolom, hogy utal – szakította félbe Luther.

– Nem utalok semmire – tiltakozott az öreg –, pusztán a tényeket közlöm. Én ehhez kevés vagyok. Nem tudom sem megállítani a fertőzést, sem meggyógyítani. Higgye el, ezer ilyet láttam a régi kontinensen... és láttam őket meghalni is. Nem szép halál. Helyet kell cserélnie a másikkal.

– Nem tehetem – tiltakozott Luther –, kötözze be jól, szorítsa el jobban, vagy tudom is én. Egy pár napot ki kell még bírnia.

– Tapasztalatból tudom, hogy a jól bekötözés csak árt neki. Gyorsabban halad tőle a fertőzés a szív felé.