Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Harmadik szokásához híven bosszankodott. Közben pedig egyre magasabbra mászott a nyugati lépcsőházban. Hajnalban Félix hívása ébresztette, miszerint a Magister azonnal – vagyis amint meg tud érkezni – látni kívánja a Közös Együttélés Minisztériumából kialakított taktikai központban. Meg kellett csörgetnie az öreget, miután elérte az épület mögötti egyik szűk utcát. Azt mondták neki, ott bújjon meg a kamerák elől, amíg másra nem utasítják. Akkor mondta neki Félix, hogy surranjon be a nyugati vészlépcsőházba, és kaptasson fel a legfelső emeletre. Addig ő megbuherálja a kamerákat, hogy biztosan azt mutassák, senki sem járt arra.

Harmadik dühösen vette tudomásul, amire kérték. A hatalmas belmagasságú épületben egyáltalán nem volt egyszerű feladat felmászni a tizedik emeletre. Legalább harmincnak érezte, ha nem negyvennek. De nem tehetett mást, Félix határozottan megtiltotta neki, hogy a liftet használja, mert ott könnyen összefuthatott volna az épület dolgozóival. A Magister viszont nem szeretett volna kellemetlen kérdésekre válaszolni a gyanús alakokról, akik bejárhatnak hozzá.

Harmadik lihegve ért fel a megjelölt helyre, és mielőtt kilépett volna a lépcsőházból, még a falnak vetette a hátát, és igyekezett visszalassítani légzését. Mellkasa heves ütemben emelkedett és süllyedt, ahogy élvezte a levegővételek örömét. Ép kezével tartotta a törött ujjú másikat. Az ereiben eszeveszetten száguldó vér miatt most fájdalmasan lüktettek. Bármit megadott volna azért, hogy Loire meggyógyítsa a szilánkosra zúzott csontokat.

De azóta sem hallott semmit a lányról. Harmadik pedig nem kereshetett fel más mágust. Egyrészt azért sem, mert a Scientia Castitae a test saját gyógyulásában hitt. Másrészt azért, mert nem árulhatta el magát, hogy ilyen megdrágult, az utóbbi időben határozottan luxusnak számító szolgálatásokra költ. Akik ismerték, tudták, hogy nem engedhetné meg magának. Hiába telt volna rá a busás összegből, amit Luthertől a „próbaidőre" kapott, nem buktathatta le magát, csak azért mert ő két fájó ujj miatt kényeskedik.

Lassan csillapodott heves lihegése. A nadrágzsebében megrezdült a telefon. Amint felvette, Félixtől kapta meg a következő utasítást:

– A folyosón nem működnek a kamerák. Menjen a miniszteri tárgyalóba. A lépcsőház ajtótól balra a második hangszigetelt ajtó.

Harmadik nyugtázta az utasítást, nem válaszolt rá, csak elindult a megadott irányba. A terembe lépve félhomály fogadta. Az egyik asztalon égett csak egy lámpa, és amellett ült Luther.

Simon odalépett elé, de nem foglalt helyet le vele szemben. Hiába volt odakészítve még egy kényelmesnek tűnő szék, és hűtött ital az asztal felé eső végén. Köszönte szépen, ennyi dacot megengedett magának. Sőt, inkább lépett egy lépést hátra, és vállát féloldalasan megtámasztotta a puha kárpittal borított, hűvös falon. Mikor Luther belátta, hogy nem fogja tudni engedelmességre bírni, maga is felállt a kényelmes, karosszékből, megkerülte az asztalt, és arra ült fel, miután elegánsan arrébb rúgta aszéket, és arrébb tolta az italokat. Igyekezett ezzel a közevetlenséggel megnyugtatóbb hangulatot teremteni, de Harmadiknak épp semmi hangulata nem volt a nyugalomhoz.

– Látni akart, uram – mondta neki annyira közönyösen, amennyire csak telt tőle.

– Tudni akarom, hogy halad – jelentette ki türelmetlenül a Magister.

Harmadik fészkelődött egy kicsit a fal mellett, el akarta kerülni, hogy a másik meglássa még mindig törött ujjait.

– Hogy őszinte legyek, nem túl jól. – Simon a legkevésbé sem volt nyugodt amiatt, hogy ennyire kedvezőtlen hírekkel kénytelen szolgálni Luthernek. – Lawrence paranoiás, ráadásul Pascal sem enged senkit a közelébe. Igazság szerint még Pascalig sem jutottam el. Még csak szaglászok.