Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Miután Loire-t az ágyra fektették, megérezte az ismeretlen kezet a bőrén. Időbe telt, mire felfogta, hogy vizsgálják, de erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy tiltakozzon. Aztán eltöltötte az a furcsa érzés. Az amikor a Lény járta át a belsejét. Most is ez történt. A Lény végig ott volt vele, amíg az orvos felmérte az állapotát, majd ráolvasott. Ezalatt szorosan összezárva tartotta a szemét, hogy a valami jelenlétét ne árulhassa el lila derengés. Az a fény a tudata falán ragyogott, és a feje belsejében is vakított. Loire-t nagyon zavarta ez az egész, de kénytelen volt eltűrni, hogy osztoznia kell a koponyáján már megint. Ezért inkább igyekezett a feje felett zajló beszélgetésre koncentrálni.

Így végighallgatta az egészet, persze nem fogott fel mindent, de úgy érezte, hogy a lényeget megjegyezte. Nem nyugtatták meg a hallottak, de képtelen volt akár csak a kezét is megemelni. Türelmesen várt hát, egészen addig, amíg végül csak sikerült álomba merülnie. Ez az álom sem hozott igazán nyugalmat, hiszen megint a már korábban is megismert feketeségben találta magát.

Tünetei a Lény hatalmának köszönhetően enyhültek valamennyit, ahogy felült az ágyon, tagjai sem mozogtak olyan nehezen, mint korábban. Nem tudta, hogy valóban jobban van-e, vagy csak az álom adja neki ezt az illúziót. Oldalra fordult, lelógatta a lábait az ágyról. Ahogy lenézett lábfeje beleveszett a kabin padlóján terjengő feketeségbe. Pár másodperc lefelé bámulás után inkább körülnézett a Lény után. Tudta, hogy ott kell lennie. Szinte azonnal észre is vette a szomszédos ágyon ülve. Őt figyelte. Loire-t egy pillanatra összezavarta, hogy Wardot nem látja sehol. Csak ketten voltak a kabin feketeségében, csak ő és a lila fényben ragyogó, áttetsző Aaden.

– Hol van Ward? – tette fel azonnal a kérdést, ahogy tudatosult benne a férfi hiánya.

– Őt hiába keresed, nincs itt – felelt neki Fény-Aaden. – Nem vonok be senkit feleslegesen ebbe az álomba. Így nehezebben vesznek észre.

Loire bólintott, mégis tépelődve meredt a Lényre. Azon elmélkedett, vajon szóvá merje-e tenni azt, ami a legjobban aggasztotta akkor. Aztán vett egy nagy levegőt, és csak kimondta bizonytalanul csengő hangon:

– Meg fogok halni? Azt mondták... Akkor viszont nem fogom tudni megtenni neked...

– Nem fogsz meghalni – rázta meg a fejét tagadólag Fény-Aaden.

– De... azt mondták, sőt te is azt mondtad, hogy a betegséget nem lehet meggyógyítani, hogy neked nincs hatalmad fölötte. És azt is hallottam, miről beszéltek a fejem fölött.

– Nem voltam teljesen őszinte. Az nem igaz, hogy nem tudok véget vetni a betegségnek. Mondtam már korábban, ez az indulataim miatt van. És hiába vagyok csak a fogvatartóimra dühös, a haragom és az undor mindenkit megbetegít, aki tőlem származik, és akit valamilyen módon elérek. Szóval, ha kiszabadulok, és már nem érzek dühöt a fogság miatt, meggyógyulnak azok, akik még életben lesznek. De te nem ezért fog életben maradni.

Loire ajkára ezer kérdés tolult, de magára parancsolt, hogy hallgasson. Hiába gyötörte a kíváncsiság, tudta, a Lényt úgysem siettetheti. Mindent elmond majd a maga idejében. Arra is rá akart kérdezni, mit érthetett a Lény azon, hogy „aki tőle származik". Mégis csendben maradt, Fény-Aaden pedig tovább beszélt.

– Az orvos, aki megvizsgált... Miatta nem fogsz meghalni. – Loire értetlenségét látva kedélyesen tovább beszélt. – Képzeld el a betegséget úgy, mint egy átkot. A testedbe költözik, és tönkre tesz. Kitépni nem lehet, mert akkor is megöl. De fokozatosan, több darabban át lehet kényszeríteni másba. De hát te is tudod, hogy így működik, te is csináltad már mások átkaival.

Loire lelki szemei előtt felrémlett a rémült, üres tekintetű fiatal katona, akit feláldozott Bastionért. Mostanában nem kísértette, eszébe sem nagyon jutott. Volt ezer más, ami aggasztotta és kínozta. És persze most sem esett jól felidézni azt a szürke, halott arcot. Szívesen tett volna szemrehányást a Lénynek, amiért eszébe juttatta. De inkább letett róla, hiszen mit érne vele.