Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Ingoványos talajon

Trigger warning: kínzás és vér a fejezet második felében (az elválasztó után)

Harmadik sóhajtott egy hatalmasat. Nem volt könnyű megtalálnia Pascal rejtekhelyét, hát még feltűnésmentesen eljutnia oda. Autót nem mert bérelni, a tömegközlekedést, és a zsúfolt helyeket is kerülte, ahogy a kamerák kereszttüzétől is igyekezett távol maradni. Azt sem bizonyult egyszerűnek megtudnia, hogy Aeterniát nála találja majd. És ennél a hírnél talán csak az lepte meg jobban, hogy milyen jó környéken bújt el ez a senkiházi.

Persze túlzás lett volna azt állítani, hogy Lombarida legjobb negyede volt, de kellőképpen nyugodt és feltűnésmentes, ha elég pénzzel és hatásosan el akart tűnni valaki a figyelő szemek elől. Sok kamera figyelte az utcákat a házfalakról, de közel sem annyi, hogy ne lehessen kicselezni őket, ha tudta az ember, merre óvakodjon. A Népmegfigyelés persze más kérdés volt, a mágusok fülei mindent hallottak, és ki tudja kihez került az a sok információ. Persze Harmadiknak volt egy erős tippje, csak épp senkivel sem akarta megosztani.

Megállt az épület előtt, és felnézett rá. Eddig minden egész jól ment, de feljutni a lakásig nem tűnt könnyűnek. Attól nem tartott, hogy nem fog tudni besettenkedni, csak abban nem volt biztos, mennyi küszködéssel jár majd. Először is el kell még osonnia a portaszolgálat előtt, fel kell loapkodnia a megfelelő emeletre, de liftbe nem szállhatott a kamerák miatt. Maradt hát a rengeteg lépcső. Nem baj, ennyit még kibír.

Egyébként is úgy volt vele, hogy most semmilyen plusz óvintézkedés nem lehet túl sok. Nem bízott Pascalban. Tudta, mennyire simulékony, ahogy azt is, hogy Luthernek dolgozik. Rögtön azután kiszagolta, hogy megjelent a Castitae-ben. Utána járt, mert ez is a feladatai közé tartozott, ki kellett derítenie, hogy honnan jöttek az újak. De mégsem Pascalt nem leplezte le. Tartott tőle, ahogy Magistertől is, akinek a közvetlen közelében dolgozott. Némaságát az biztosította, hogy kétségtelenül több baja lenne a lebuktatásával, mint amennyi előnye származna belőle. Mert ugyan mit ér az előléptetés, ha egy sötét sikátorban elvágják a torkát, és jó eséllyel kiirtják a testvéreit is?

Pascal persze nyíltan sosem mondta ki, hogy ő is tudta, mi a másik dolga, vagy pontosan mit tud róla, de félreérthetetlenül utalt rá. Szóval Harmadiknak nem volt kifogása az ellen, hogy megmaradjanak a törékeny, ámbár idilli egyensúlyi állapot mellett. Egyikük sem mondott a másikról semmit. Ennek tükrében Harmadik nem volt biztos a dolgában, sem abban, hogyan kellene eljárnia, vagy mire számítson. Bár az ösztönei azt súgták, hogy Pascallal kapcsolatban jobb a legrosszabbra készülni.

Simon felosont a megfelelő emeletre. Elég jó kondiban volt, mégis azt hitte a tüdejét is kiköpi mire felért a huszonakárhányadikra. Egy pár percig még a lépcsőházban maradt, amíg folytottan lihegett, és próbálta uralma alá vonni remegő tagjait és ziháló lélegzetvételeit. Aztán kilesett a folyosóra. Mivel nem látott senkit, elindult Pascal lakása felé, közben azon morfondírozott, hogy mennyire jól fizet a köpönyegforgatás. Neki is valami hasonlót kellett volna kezdenie az eszével, nem a világ elleni dühében elkötelezni magát a Castitae mellett.

Az ajtó előtt kihúzta a zsebéből a tolvajkulcsot, de mielőtt a zárba dughatta volna, bentről kattanás hallatszott, és az ajtó kinyílt. A küszöbön Pascal állt. Harmadik egy pillanatig döbbenten meredt rá. Arra nem készült fel, hogy ajtót nyitnak neki. Ezzel az egy pillanattal viszont épp akkora hátrányba került, hogy Pascal kényelmesen lelőhette volna, ha épp akarja. De szerencsére nem akarta, borostásan, kedélyesen állt látogatója előtt. Aztán ellépett az ajtóból, hogy beinvitálja.

– Nem számítottam vendégekre. Rád meg különösen nem, Simon. De ha már itt vagy, fáradj be. Jók ezek az kamerák az ajtóban nem? Egyáltalán nem látszanak, de én mindig tudom, ki akar bejönni. És hogyan. A nappali arra van – mutatott irányt Harmadiknak –, nyugodtan foglalj helyet. Kérsz egy italt?