Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Harmadik az utóbbi pár napban mindennek utána járt, és mindent elolvasott, ami csak a fehér bürökről a különböző archívumokban fellelhető volt. Éppen ez volt a probléma. Semmi olyat nem talált, amit Luther legutóbb állított, miszerint a Castitae mesterségesen gátolni igyekszik a mágikus képességeket. Semmi olyan cikket, feljegyzést, dokumentumot, ami szerint ez egyáltalán lehetséges lenne. Az idő pedig rettenetesen szorította. Ha nem jön rá a megoldásra, nem fog tudni golyókat készíteni a Magisternek. És ha ő nem tartja be az ígéretét, hogy várhatja el, hogy a világ leghatalmasabbja ne szegje meg a saját adott szavát?

Megdörzsölte monitorbámulástól kivörösödött, égő, könnyező szemét. Majd ásított egy hatalmasat, Egyáltalán nem volt friss szellemileg. Nem tudta volna megmondani, mikor aludt egyhuzamban egy-két óránál többet. A konyhába indult, hátha maradt még egy doboz energiaital a hűtőben. Kellett valami, ami felébreszti. Aztán majd valamikor, ha nem lesz ilyen feszített a tempó, egy tisztességes hosszúságú alvást is beiktat. A fémdobozt még a hűtő előtt állva nyitotta ki, és mielőtt visszacsukta volna az ajtót, már le is húzta a felét.

– Nem kéne állandóan ilyen szarokat innod! – hallotta meg a háta mögül Harmadik a vékony fiú hangot. – Alma ezért mindig veszekszik veled.

– Alma mindig veszekszik valami miatt. – Harmadik elvigyorodott, ahogy eszébe jutott legidősebb húga morcos arca, majd visszafordult a legkisebb öccséhez, ő volt Aeternia után a legfiatalabb. – Egyébként is mióta beszélsz te ilyen rondán? Ha Alma meghallja biztos lehetsz benne, hogy veled is veszekedni fog.

– Kitől tudná meg? – nézett rá dacosan a kamasz. – Te nem mondod el neki, ugye, Lex?

– Talán nem – kacsintott rá vigyorogva –, ha te sem árulsz el.

– Na jó – egyezett bele a gyerek. – Egyébként, mit csinálsz? Jöhetek veled?

– Dolgozom, Pi – egy pillanatra elmerengett azon, hogy honnan jöttek a szüleiknek ezek a hülye nevek. Ha még élnének elbeszélgetne velük a rémes humorérzékükről.

– Légyszi! – nézett rá könyörögve a fiú.

– Na jó, csak ha nem zavarsz közben. Nézhetsz mellettem tévét, de nem dumálhatsz bele a gondolataimba. Világos?

Pi arca felderült, ahogy engedelmesen bólogatott. Harmadik visszaült a gépe elé, és tett még egy eleve halálra ítélt kísérletet, hogy a Nagy Archívum titkos részében találjon valamit. De természetesen nem jutott semmire. Lassan már a körmét rágta idegességében. Kilépett az adattárból, és visszaváltott tervező nézetbe. De nem voltak gondolati. Vagyis de, azok letéríthetetlenül a fehér bürök probléma körül keringtek. Nagyjából tíz másodpercig, majd mindig Espadára terelődtek, hogy mennyire hiányzik neki, és mennyire félembernek érzi magát, ha nincs mellette. Aztán mindig észbe kapott, és próbálta visszaterelni figyelmét a munkára, amit végeznie kellett. Volna...

Egy hatalmas sóhaj kíséretében jutott felismerésre. Nem maradt más eszköz a kezében, be kell törnie a Castitae adattároló gépébe. Jelentsen ez bármekkora kockázatot. Korábban már megtette párszor, de akkor még nem Lawrence őrködött a szervezet titkai felett. Tépelődésével elvonta Pi figyelmét a tévéről, és a gyerek érdeklődve mellé lépett.

A laptop monitorján a pisztolytár 3D-s modellje látszott, Harmadik épp a töltények a csőbe töltését akarta optimalizálni, hogy lehessen fél- és teljen automata üzemmódot is állítani a fegyveren. Mindezt korlátozott fegyverméret és nagyobb tár mellett. Egyikből sem akart engedni, ahogy a kompatibilitás sem akart engedelmeskedni neki. A rajz eléggé ki volt nagyítva, Simon a hőálló rugó alakváltozásait tanulmányozta a modellen, így avatatlan szemek nem fejthették meg, mi van a rajzon. Nem tudhatta Pi sem. Mégis úgy nézte, mintha valami csodát látna.