Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Hallgatjuk, Doktor úr!

Loire azután sem ébredt fel, hogy kiesett a korábbi álom feketeségéből.

Azt érezte, mintha hullámozna alatta a világ, és ettől a folyamatos mozgástól hányingere támadt. Valaki hideg borogatást cserélt a homlokán, majd egy nehéz tenyér nehezedett a mellkasára. Mintha téptek volna belőle valamit, rettenetesen fájt. Az sem lehetett volna rosszabb, ha a bőrét próbálnák felszakítani, a csontjait, ereit széthasogatni. Fel-felnyögött, hadonászni próbált, és kifordulni a tenyér alól, de valakik könyörtelenül lefogták, nem hagyták, hogy megmozduljon.

Valahonnan távolról fájdalmas nyögéseket hallott, eleinte képtelen volt eldönteni, hogy a saját hangja-e. Aztán lassan könnyebb lett a feje, a feszítés a mellkasában enyhült. Lassan rádöbbent, hogy a nyomasztó nyöszörgés egyik fele tőle ered, de az a valaki is kínok közt vergődött, akinek a tenyere nyomta a mellkasát.

Lassan kinyitotta a szemét, végre elég erőt érzett magában ehhez. Oldalra billentette a fejét, amitől azonnal kövérre hízott izzadtság cseppek kezdtek versenyezni a homlokán. Meglátta maga mellett Aadent, ahogy lilán izzó szemmel meredt arra a tengerészre, aki a mellkasán tartotta a kezét. Kirik elképzelni sem tudta, mi történik éppen, abban volt csak biztos, hogy hatalmas gyötrelmet jelentett az, amit épp tettek vele.

Közben a koszos, vén tengerész rázkódott, küszködött, szabadulni próbált, de mintha valami hatalom odaragasztotta volna kezét a mellkasára, nem sikerült eltávolodnia tőle. Eddigre már ő maga is azt kívánta, legyen vége, akármit művelnek csinálnak. Mintha a lelket is ki akarnák tépni belőle. Egyszerre szúrt, fájt és égetett. Ennél rosszabb kínokat még soha nem kellett kiállnia.

– Elég... nem bírom... – nyögött fel, de senki sem törődött vele.

Aaden nem fordult felé, nem mondott semmit, azt sem, hogy tartson ki. Végig kifejezéstelen arccal a tengerészre meredt. Kirik nem tudta, mit láthatott, de az az undor döbbenetes volt az arcán. A K gyengén, bágyadtan emelte meg a fejét, hogy jobban lássa, a történéseket. De semmire sem jutott, nem érzékelt mást, mint nyomást a mellkasán és a fájdalmat, ami kíméletlenül jelezte, hogy még mindig életben van. A vénség bőre alatt kidagadtak, lüktettek az erek, őt is verte az izzadtság.

Aztán váratlanul azok a kezek, amik korábban lefogták, visszahúzódtak tőle, a mágusok, akikhez tartoztak, egészen a kabin faláig távolodtak. Őket nem látta jól, sőt egészen pontosan a szemébe csorgó, maró izzadtságon kívül nem látott akkor szinte semmit. Néha eljutott hozzá Aaden hangja, ahogy nyugtatni próbálja, és azt ígéri, minden rendben lesz. Ilyenkor látni vélte az alakját körüllengő lila derengést is.

– Tarts ki, Kirik, mindjárt vége! – hatolt el hozzá az orvos hangja, de azt nem tudta megállapítani, hogy valóban ő szól-e hozzá és nem a valami.

A tagjai görcsöltek, mintha minden eret, ideget, izomköteget ki akarnának húzni a testéből a mellkasán keresztül. A kíntól összerándult, és oldalra fordult, de a tenyér nem vált el a bőrétől. És akkor visszatértek mellé a mágusok, erőszakkal visszafordították a hátára. Ő pedig üvölteni akart, de ereje nem volt hozzá.

Aztán az a vén tengerész, aki addig a mellkasára szorította a kezét, rázkódni kezdett, majd fentakadt szemekkel összecsuklott. És akkor végre Kirik izmai kiengedtek, az egész teste elernyedt, megkönnyebbülten kezdett lélegezni. Egyetlen pillanatig. Mert valaki azok közül, akik addig lefogták, mellé lépett, és ugyanúgy a mellkasa közepére szorította a tenyerét, ahogy korábban az a másik. És a tépő, fájó érzés újrakezdődött.

Ezt már nem bírta egyszerűen nyögésekkel, akkor először fájdalmasan felüvöltött. Azt látta a szeme sarkából, hogy ezt hallva Aaden összerándult, és vékony karjával a mágus keze felé kapott. Csakhogy a mozdulat félúton megállt a levegőben, a valami megállította a mozdulatot, és onnantól csak meredtek kemény, lila tekintettel.