Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy kislépés

Trigger Warning: Explicit szexuális tartalom, durva szex a fejezet első felében szétszórtan.

Ward Loire ágya mellett ült egy széken. Lábát megtámasztotta a kereten, és unott mozdulatokkal hintázott a széken. Fogalma sem volt róla, mióta tölti ezzel az időt. Csak afelől nem maradtak kétségei, hogy órák óta. Nem is érdekelte igazán, ebből az egészből csak a várakozás számított. Ugyan elfoglalhatta volna magát a fedélközben vagy fedélzeten járkálással, de nem akart a mágusokkal találkozni. Attól tartott, hogy ha sokat lenne szem előtt, nem tudnák megállni kérdezősködés nélkül. Neki pedig nem lenne kedve válaszolni.

Inkább veszteg maradt, és Loire-t figyelte, ahogy alszik. Lassan már majdnem teljesen kivilágosodott. Igaz, ezt inkább az időérzéke súgta, mint amennyire az aprócska kabin ablakon át látni lehetett. Azon át ugyan nem sok fény szűrődött be. A lány légzéséből tudta, hamarosan ébredezni kezd. Már mocorgott, kicsit nyöszörgött is félálomban, ahogy a másik oldalára fordult. Ward ezért óvatosabban folytatta a hintázást. Teljesen elmerült ebben, észre sem vette, hogy Loire egy ideje már csak tetteti az alvást.

– Nem unod még? – kérdezte egyszer csak álmos hangon.

– Mit? – Ward nem értette hirtelen, mire gondol.

– Ezt a rugdosódást – felelte félig ásítva a lány.

– Ja, bocs. – Egyáltalán nem hallatszott a hangján, hogy érezne bármit is. – Csak unatkoztam.

– Gondolom. Nem vagyok túl jó társaság mostanában.

– Nem hiszem, hogy ennek sok köze van hozzád – vont vállat. – Ezen a hajón egyszerűen minden unalmas.

– Miért nem jössz ide mellém? – kérdezte Loire váratlanul. Nem gondolta igazán komolyan, csak cukkolni akarta Wardot.

– Mert nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Még egy közönyös, érzelemmentes válasz. Legalábbis a férfi mindent megtett, hogy annak tűnjön.

– Szerinted sosem volt jó ötlet. Mármint... mi ketten együtt nem voltunk jó ötlet. Egyébként meg a jobbnál jobb ötleteinkkel tele van már a padlás. Kezdve azzal, hogy Chealsey-nek hazudtam magam. Talán ideje lenne vállalni a rosszakat is.

– Nem teljesen értem, mit akarsz ezzel. – Ward szándékosan értetlenkedett, olyan gondolatai gyötörték, amiket nem mert nemhogy vállalni, kimondani sem. – Kettőnk közül mindig te voltál az, aki megfutamodott... ahogy te mondtad, rossz ötleteink elől. Ha jól emlékszem, mindig te voltál az, aki rettegett apától.

– Igen, mert tudtam, hogy sok van a rovásomon, és nem akartam azt kockáztatni, hogy megszabadul tőlem. Féltem, hogy lezárat, de attól is, hogy nem, csak kitesz otthonról. Az egyetlen helyről, amit valaha is otthonnak nevezhettem. Ez a dolgok önző része. – Loire elhallgatott.

Túl hirtelen jött ez a némaság, Ward tökéletesen biztos volt benne, hogy valamit nem mer elmondani.

– Önző része? – kérdezett rá kendőzetlenül. – Van még valami, amit tudnom kéne? – Aikor a lány nem válaszolt, hanem zavarában félre fordult, különösen nem hagyhatta annyiban. – Gyerünk, kicsi lány, ki vele, ne kelljen könyörögni.

– Jól van – sóhajtott egy hatalmasat. – Elmondom, de... nem olyan könnyű.

Vett egy hatalmas levegőt, majd lassan kifújta. Fejét a párnán nyugtatta, megint félre fordult. Ward pedig végig figyelte. Nézte a zavart az arcán, ahogy megremegett a szája széle, mintha meg akarna szólalni. Míg a magyarázatra várt, elgondolkodott Loire iménti felajánlásán. Szíve szerint mellé bújt volna, hátha ez a közelség bátorságot önt belé is, ahhoz, amiket meg kell majd tenniük.