Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egyhelyben

Harmadik még fel sem ocsúdott az aznapi rengeteg történésből, és már azon kapta magát, hogy a Bastiontól kapott címen fellelhető étterem felé sétál. Jól elment az egész napja Lawrence-szel, Lutherrel, meg utána a tervezgetéssel. De legalább indulásig egész pofás és jól használható mágia detektort tudott kiötleni Félixnek. Még összebütykölni is elkezdett egy alapverziót, csakhogy arra döbbenjen rá, nincs sem elég, sem megfelelő fajta alkatrésze úgy megcsinálni az alaplapot, ahogy megálmodta.

Nem akart feleslegesen kockázatot vállalni azzal, hogy helyettesítő alkatrészeket használ, és egy kevésbé jól működő dolgot rak össze. Félix ennél többet érdemel. Már csak azért is, mert a maga módján megpróbálta kimenteni a Magister karmai közül. Nyugtalanul, mégis elszántan hagyta úgy a félkész detektort, hiszen idő kell majd, hogy tökélyre fejlessze.

Teljesen autópilóta üzemmódban ment át egy zebrán, nem is nézte, zöld-e a gyalogos lámpa – szerencséjére az volt. Annyira elveszett a gondolataiban, hogy észre sem vette, a túloldalon mennyire kiáll a járdaszegély egyik kockaköve. Jól bele is rúgott annak rendje és módja szerint. Majdnem felbukott, alig tudta visszaszerezni az egyensúlyát. A lábujjaiba hasító sajgást tompán, távolról érzékelte csak, miközben lopva körülnézett, hányan láthatták ezt a szégyenteles mozdulatsort.

Gyalogosok épp nem nagyon voltak a környéken, így nagyjából senki. Az autósok meg jobban figyeltek a saját lámpájukra, minthogy valaki olyanra pazarolják a pillantásukat, aki az út szélén botladozik. Harmadik teljes nyugalommal folytatta útját az étterem felé. Gondolatai hamarosan ismét elterelődtek az aktuális valóságról.

Lawrence járt a fejében, hogy másnap őt is fel kell keresnie, mivel beszámolót vár a Magister terveiről. Elő kell adnia azt is, hogy Luther semmit sem sejt abból, ki keres vevőt a csodafegyverre. Nem várta ezt a találkozót, nem ringatta magát illúziókban, tudta, hogy a Vezér nem hisz neki, de legalábbis gyanakszik rá. Ráadásul a háta is borsódzott tőle. Látni sem bírta a megszállottságot a szemében. Azt elhitte neki, hogy Luther gyerekei iránt érez valamit, de abban is biztos volt, hogy őrületében ártani is kész nekik, ha nem úgy reagálnak az érzéseire, ahogy elvárja.

Teljességgel igazat mondott Luthernek azzal, hogy a Magistert tartja a kisebb rossznak, aki minden megalomániája ellenére is teljesen józanul látta a dolgokat. Ha nehezen is, de hatottak rá észérvek. Sőt Harmadik nem szívesen ismerte be magának, de még arra is képesnek látta, hogy egy egész világot elkormányozzon, mint a régi korok királyai. Az persze teljesen más kérdés, milyenné formálná a világot. Nem érzett magában elég képzelőerőt ahhoz, hogy ezt végig merje gondolni.

Sóhajtott egy hatalmasat, már megint valami olyanba sikerült keverednie, amitől jobb lett volna távol maradni. Máskor talán lelkiismereti kérdésként tekintett volna a helyzetére, hiszen a Castitae megmentette őket, mikor semmilyük sem volt, és ha jól nem is, de megéltek az eszéből. Lawrence viszont... egyértelműen csak is a személyes vendettájához akarta felhasználni a szervezetet. Amivel ki tudja, mennyit ártott volna Bastionnak és Espadának is, nem beszélve arról a csoportról, ami a Castitae-n belül Simoné volt. Már ezt is megtervezte, a saját embereit hozza majd a Magister által tervezett leszámolásra. Más út nem volt egyikük számára sem.

Nem értette magát, minek agyal ilyeneken, hiszen már az első percben határozott. Luther oldalát választotta, már csak el kellett érnie, hogy a Magister családostól mentse ki az embereit a közelgő tisztogatásokból. A napnál is világosabbnak tűnt, más vége ennek az egésznek nem lehet. Forrtak az indulatok a Castitae-n belül. Ha nem Luther lesz az a bizonyos szikra, akkor majd valaki más a szervezeten belül. Csakhogy arra neki semmi ráhatása nem lesz, így csupán megsaccolni tudta az áldozatok számát, és nem mellékesen nem szeretett volna köztük lenni.