Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egyhelyben

Espada másnap reggel a saját ágyában fekve ébredt. Egészen pontosan arra tért magához, hogy a tágra nyílt szemekkel fekszik, és pislogás nélkül a plafonra mered. A szemgolyói teljesen kiszáradtak, pislogni is fájt. Ki tudja, meddig fekhetett így. Óvatosan megdörzsölte a szemét, hátha segít valamennyit, de sok minden nem változott tőle. Eddigre már teljesen kivilágosodott, bár a leeresztett redőnyök mögött ezt nem láthatta. Zavarta a sötét. Az utóbbi időben a csillagok alatt, de még a Mélyben sem volt annyira sötét, mint most a saját szobájában.

Rosszul aludt. Sokkal rosszabbul, mint amire számított. Fojtogatta a szoba és a kényelem is, amitől az eltelt hosszú hetek alatt elszokott. Fájt a háta, lüktettek a tagjai. De a legjobban Loire és Ward hiánya sajgott a mellkasában. Gyötörte a bűntudat, hogy a nővére pedig még mindig nem került elő. Pedig Luther ígéretéhez híven valóban minden mozdítható emberét kizavarta a mezőre, hogy megkeressék. De eddig még nem találtak semmit. Egyetlen árva nyomot sem. Mindezek mellett teljesen más, gyötrő frekvenciával lüktetett az is, hogy Harmadik sem lehetett vele.

Felült az ágyban. Kényelmes volt rajta a pizsama, azt sem tudta hirtelen mikor viselt ilyet utoljára. Lelógatta a lábát a padlóra. Jól esően hűvös volt a kő a talpa alatt. A szőnyeget még előző este ő maga rúgta arrébb, annyira ingerelte az a puhaság.

Intett egyet a redőnyök felé, mire azok komótos lassúsággal visszahúzódtak az ablak elől. Beömlött a szobába a ragyogó nyári napfény és meleg. Minden annyira nyugodt volt, annyira hétköznapi. Csak Espadának nem volt fogalma sem arról, mihez kezdhetne magával. Mintha a feje, és a tudata nem érkezett volna haza előző nap a teste többi részével. Nem tudta, mivel töltse ki a napját, most, hogy nem kellett őrködnie, vagy veszélyekre figyelni.

Az időérzéke azt súgta, reggel hat óra körül lehet. Nem tudott volna tovább aludni, bár most, hogy körülölelte a fény, rettenetesen fáradtnak érezte magát. Úgy döntött, felkel. Azt legalább biztosan érezte, hogy éhes. Szemét dörzsölgetve, mezítláb lépett ki a félhomályos folyosóra, és indult el rajta. Elhaladt Bastion szobája előtt, és meglepetésére nyitva találta az ajtót. Belesett rajta, de bátyja nem volt bent.

Körbefordult a folyosón, bár szinte biztosan tudta, hol lehet. Loire szobájához ment. És nem csalódott. Bastion bent ült a lány ágyán. Ő is mezítláb volt, kócosan, haja ezer felé állt. Annyira nem érdekelte semmi, hogy arra sem figyelt, mit rángatott ki a szekrényből. Egy szakadt nadrág és egy ősrégi, kinyúlt póló lógott rajta. Espada odament hozzá, és megállt előtte.

– Mit csinálsz itt? – rázta fel gondolataiból az idősebbet.

– Nem tudtam aludni – nézett fel hunyorogva öccsére. Közelről is legalább annyira rosszul festett, mint távolról. Sütött róla a kialvatlanság, sápadt volt, így még sötétebbnek tűntek a karikák a szeme alatt.

– Reggeli? – Direkt nem akart semmi olyat kérdezni vagy mondani, ami a kelleténél jobban Loire-ra emlékeztette volna.

– Talán tudnék enni – vonta meg a vállát a másik, miközben felemelkedett az ágyról.

– Menjünk – engedte maga elé Espada –, én is éhes vagyok.

Levonultak a lépcsőn az alsó szintre, onnan pedig egyenesen a konyhával egybe épített étkezőbe mentek. Talán meglepődtek azon, hogy Luthert is ott találták, hiszen apjuk mindig is a korán kelés híve, nem az elvesztegetett időé. Miközben az asztalnál a hagyománnyá vált tükörtojást és pirítóst fogyasztotta, elrejtőzött a reggeli újság mögé. Annyira nem pazarolta a perceket, hogy reggeli közben a világ eseményeiről tájékozódott.

Amikor a fiúk megérkeztek, csak annyit láttak belőle, hogy egy köntösujjal fedett kéz kinyúl a szétnyitott lapok bástyája mögül egyenesen a kávésbögréért. Hosszú kávé, tej és cukor tökéletes harmóniája. A bögréből felszálló gőz kellemes kávé illattal töltötte be az étkezőt. Luther annyira elmerült az olvasásban, hogy észre sem vette a fiúkat, pedig mellé ültek, és a komornyik is kérdezgette őket, hogy mit kérnek.