Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egyhelyben

Espada az utóbbi pár napban nem nagyon tudott aludni. Éjszaka általában álmatlanul forgolódott, és az odaát történteken jártak a gondolatai, mintha egy része – valami belőle – a csatatereken maradt volna. Vagy ha épp nem a Régi-kontinens miatt nem tudott aludni, akkor Tara hol vidám, hol könnytől maszatos arcocskáját látta maga előtt. Akkor pedig azon kezdett el elmélkedni, hogy vajon mit rontott el, mit kellett volna másképp csinálnia. De nem jutott semmi értelmesre, csak arra, hogy elöntötte a düh Eleanor irányába.

Ezt általában az hűtötte le, hogy emlékeztette magát, Harmadiknak biztos lenne valami jó ötlete a helyzet megoldására. A férfinak sok testvére volt, akiket imádott, éppen ezért Tarát is szeretné és szárnyai alá venné. Furcsa melegség áradt szét mellkasában, ahogy elképzelte a kislányát, amint hurkás karjait Simon nyaka köré fonja, és pici, piros szájával gyermeki puszit cuppant az arcára. Az az egy kép több boldogságot árasztott, mint bármi, ami Eleanorral közösen jutott neki.

Nem is értette, mi varázsolhatta el benne eredetileg... de ahhoz kétsége sem fért, hogy az eredeti vonzalmából mára semmi sem maradt. Talán a testiséget és a lángolást keverte össze a szerelemmel annyira fiatalon, de ahhoz a harcokból hazatérve kétsége sem fért, hogy az akkori érzéseinek semmi köze nem volt ahhoz, amit Harmadik iránt iránt érzett. Tessék... legalább magának beismerte – ha már senkinek nem beszélhet arról –, mennyire gyötri a másik férfi hiánya, és mennyire menthetetlenül, visszafordíthatatlanul beleszeretett.

Ezektől az érzésektől annyira sajogni kezdett valami a szíve környékén, hogy el kellett terelnie a figyelmét Simonról. Megpróbált a korábbi indulataira koncentrálni, gyűlölni Eleanort azért mert az a másik kellett neki, olyannyira, hogy megtette volna a gyerekük apjának. Legnagyobb döbbenetére nem tudott haragudni a nőre a választása és a döntései miatt. Mivel tökéletesen megértette és elfogadta a saját érzéseit, amik azzal jártak, hogy ezerszer inkább Harmadikot választotta volna volna ahelyett, hogy mártír módjára Eleanor elvárásait szolgálja ki.

Nem azért gyűlölte a nőt, mert talált mást helyette. Nem, ha már épp ennyire őszinte volt magával, azt is beismerte, hogy régen elérkezett az ideje már annak, hogy tovább lépjenek abból a mocsárból, amivé az a soha-nem-szerelem mérgeződött, ami korábban köztük vibrált. Ettől függetlenül Eleanor meghagyhatta volna neki azt a kis örömöt, hogy néha láthassa Tarát. Legalább ennyi kutya kötelessége lett volna. Miért nincs benne ennyi belátás? Tara négy éves, nem fog elfelejtkezni róla teljesen... Ugye, ugye nem? A négyévesek elég nagyok már, ahhoz mindenképp, hogy ne felejtsék el az igazi apjukat... Hiába próbálta magát ezzel nyugtatni, ő maga sem hitt igazán benne.

Ezeknek a gondolatoknak pedig mindig az volt a vége, hogy ideges fel-alá járkálásba kezdett a szobájában. Ezt addig folytatta, míg ki nem világosodott annyira, hogy a komornyik felkeljen, elvileg elsőként a háztartásban. Ilyenkor csatlakozott hozzá – sokszor már az apjuk megérkezett is a konyhába nem sokkal utánunk, hiszen ő is mindig a tyúkokkal ébredt. Bár Espada gyanította, hogy ennyire korán kelő ő is csak az utóbbi időben lett, de nem akart rákérdezni, mi gyötri. Hiszen tudta...

Aztán az átvirrasztott éjszakákat és járkálással töltött hajnalokat kóválygós nappalok követték. Azok voltak csak igazán rosszak! Annyira nem tért még vissza a Régi-Kontinensről, hogy fogalma sem volt, mit kezdhetne magával. Emberek közé nem vágyott, a főváros, Lombardia sem vonzotta. A legtöbb időt a szobájában töltötte egyedül. Épp ahogy Bastion is. Ha valaki, hát ő még nála is kevésbe találta magát. A szeme állandóan vörös volt a kialvatlanságtól, enni sem nagyon evett. Míg odaát jártak sokat fogyott, mint – Wardot leszámítva – bármelyikük, de a soványsága lassan kezdett aggasztó lenni. Egész nap lézengett csak valamerre, esetleg a tv csatornáin szörfölt, de egyetlen műsort sem nézett igazán, vagy pár percnél tovább.