Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Hallgatjuk, Doktor úr!

A Fő aznap már nem jött vissza, valószínűleg jó messzire szólította az elfoglaltsága. Loire-t pedig annyira kimerítette a sok izgalom, hogy végül egy kisebb séta után a palotának is beillő házban és kertben, inkább úgy döntött, hogy lepihen. Pedig eleinte gyermeki lelkesedéssel ment egyik szobából a másikba, egyik ajtót nyitotta ki a másik után. Aztán mind kedvetlenebb lett, mikor nem talált semmit, ami érdekes lehetett volna. Nem lelt semmit, azon a felismerésen kívül, hogy az a magát anyjának valló szörnyeterg rajong a gazdagságért és az indokoltatlan pompáért.

Egyébként sem foglalkozott vele senki. Nem szóltak hozzá, elkerülték. Eddigre már maga is érteni kezdte, mit értett Ward azon, hogy csak megtűrik. Akárhova ment a pompázatos épületben, a férfi mindenhova vele tartott. Így szemmel tarthatta az őket észrevétlenül a követni igyekvő szolgákat. Loire bár néha látta őket, de pillantásra sem méltatta egyiküket sem.

Ahogy Loire szobája felé tartottak a végeérhetetlen folyosókon, a lány az egyik ajtó mögött egy könyvtárat fedezett fel. Ez feledtetni tudta vele mennyire fáradt. Órákat töltöttek el a hatalmas, oszlopos olvasó teremben, a tömött polcok közt járkálva. Ezer olyan könyvet zsúfoltak ezekre a polcokra, amikről sosem hallott még. Talált itt egy szép állapotban megőrzött példányt a Hallgatjuk, Doktor úrból is. Leemelte a polcról, végigsimított a makulátlan borítón, és rögtön látta rajta, ezt a könyvet soha senki nem nyitotta még ki. Végigpörgette a lapokat, megérezte azt a jellegzetes új könyv illatot. Aztán fájdalmas kifejezéssel az arcán tette vissza a könyvet a polcra.  

Eddigre már az erejének végére ért, visszatért a láza, lépni is alig bírt. Legszívesebben leült volna az olvasó terem egyik kifejezetten kényelmesnek tűnő karosszékbe, hogy azon nyomban elaludjon rajta. De persze Ward mellé lépett, átfogta a vállát, hogy visszaterelje a szobájukba. Az utolsó métereken a férfi már nem csupán támogatta, sokkal inkább vitte.

Útközben találkoztak az egyik szolgával, aki szintén észrevette, hogy valami nincs rendben. Távolról, a folyosó túlsó végéről figyelte őket. Tudhatott róla, hogy Loire beteg, mert a legkisebb jelét sem adta annak, hogy tenne érte bármit, vagy hogy egyáltalán szeretne közelebb jönni.
– Fektesd le a szobájában! – utasította Wardot, nem volt különösebben udvarias, eddigre a szolgák közt körbe ért a hír, hogy a kisasszony mennyire ragaszkodik a furcsa animushoz. – Holnap az úrnő majd meglátja, mi tehet.

Mikor Loire legközelebb felébredt, nem volt egészen biztos benne, hogy ez tényleg elhangzott. De az határozottan rémlett neki, hogy az ágyát nem a saját erejéből érte el. Aztán szinte azonnal vissza is aludt.

Nem tudta volna megmondani, mikor csuklott össze, de mintha a betegség és a láz újult erővel gyötörte volna. Az ágyon elnyúlva épphogy megérezte az ágyneműk puhaságát a bőrén, aztán még okáig aludt. Nem szokott ennyit, ráadásul mindig magától ébredt. Kivéve a következő reggelt, mert akkor az riasztotta fel, hogy egy adag jeges víz zúdult a homlokára és az arcára.

– Sajnálom... – hallotta meg Jeff hanját – De sehogy sem tudtalak felébreszteni. Még őt is könnyebb volt...

Felült, és közben nem mulasztott el még jónéhány gyilkos pillantást vetni J-re. Majd pillantása Aadenre siklott, aki mellette ült a hálózsákjában. Határozottan jobban festett, mint ahogy Kirik érezte magát. Az orvos nem szólt, mintha egyet értett volna azzal, ahogy Jeff ébresztette. A K sem szólt. Nem volt ereje, sem kedve. A torka is kapart, másrészt, mert zavaros volt körülötte minden. Fájtak az izmai és az ízületei, fojt az orra – jobb híján a kabátja ujjába törölte –, nehéz volt a feje. Bizonytalan mozdulattal a homlokára emelte a kezét. Szinte égetett. Nem is értette, miért lepődik meg ezen.