Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Hallgatjuk, Doktor úr!

Loire a tengeri utazás első pár napjában alatt többet aludt, mint amennyi időt ébren tudott tölteni. Eleinte csak akkor tért magához, amikor Ward ébresztette, hogy a mágusok enni hoztak nekik, és belediktált valamennyi éltelt, a többitől pedig óvatosan megszabadult, hogy senki se foghasson gyanút a személyét illetően. A férfi azt sem engedte elfelejteni, hogy bekenje a kiütéseit a mágikus kenőccsel. Loire minden alkalommal kétségbeesetten tiltakozott mindkét inzultus ellen, de végül csak beadta a derekát.

Ha lassan is, de kezdett látszani rajta a javulás. Az orvos viszont mintha egyre rosszabb bőrben lett volna minden nappal. Ward nem tette szóvá, pedig látta, mennyire igyekszik az orvos, hogy senki ne vehessen észre semmit. Jól csinálta, és csak a katona nem élő szeme előtt nem tudott elrejtőzni.

Ward mivel szint végig csak a mélyen alvó Loire-t őrizte a kabinjukban, nem kissé unatkozott az eltelt idő alatt. A mágusok közé érthető okokból nem nagyon járt ki, ha fel is ment a fedélzetre körülnézni, senki sem vett róla tudomást. Tekintetük, testtartásuk azt üzente neki, nem foglalkoznak vele, amíg nem árt nekik. De ha bármilyen okot ad... Szóval inkább próbált észrevétlen maradni.

Ideje nagy részében Loire minden rezdülésére figyelt, leste, változik-e az állapota. Időközben annyira kiismerte a lány beteg szuszogását, hogy szinte mindig tudta, mikor alszik álomtalanul, vagy mikor álmodik. Amennyire meg tudta állapítani, az idő többségében álmodott. Hol nyugtalanul forgolódott emiatt, hol csak kissé vett másképp levegőt.

Loire pedig minden alkalommal, mikor felébresztették – akár Ward, akár az orvos –, úgy érezte, mintha kitépték volna egy másik valóságból. Nem tudta, mikor van ébren, és mi a valóság, vagy hogy melyik az ő élete. Abban a lázas állapotban mindegyik az volt. Megviselte, amikor a hóból, fagyból hirtelen a kabin fülledtségében találta magát. A tenger hullámzásától felfordult a gyomra – és még éltelt is kényszerítettek bele –, a szél zúgásától még a kabinban is alig hallott. Láza is sokáig gyötörte, mire elkezdett végre lejjebb menni. És közben végig érezte a vigyázó tekinteteket magán, Wardét, vagy Kirikét, vagy néha ő maga volt Kirik, aki a beteg Aaden felett őrködött.

Már napok óta rostokoltak a Félúti Horizonton. Aaden egyszerűen nem volt olyan állapotban, hogy tovább lehessen menni vele. Amikor talán egy fél hete elérték a mesterséges szigetet, már magánál sem volt. Odáig felváltva cipelték a hátukon Jeff-fel, és fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek azután. Mire elérték szigetet, már tudták, hogy Aaden nem csak egyszerűen megfázott, vagy tüdőgyulladást kapott.

Valami olyan betegség gyötörte, amilyet még sosem láttak. Nem hasonlított a Mély járványához, annak ellenére sem, hogy himlőszerű, fényes, apró kiütések és magas láz kísérték. Azt sem tudták, hogy ragályos-e, hiszen nekik kutya bajuk sem lett mellette. Ennek ellenére Kirik sem volt teljesen jól. A lába nem gyógyult, gyengének érezte magát, amit betudott az egyre rosszabbodó sebnek.

Amióta Aaden nem volt magánál, hogy megnézze, és időről időre kitisztítsa a sebet – ő nem törődött vele igazán, mert a minél gyorsabb haladás fontosabb volt –, azóta egyre romlott. Begennyesedett, szaggatott és fájt, hiába kente a kenőccsel, amit még az orvos adott rá, nem javult.

Szerencsére jól tűrte a fájdalmat, mert így kellőképpen kemény tempót tudott diktálni. De az út vége fele már nem tudott sziszegés nélkül ráállni sérült lábára, sőt lassan már minden lépésnél ügyelni kezdett, hogy a szükségesnél tovább véletlenül se nehezedjen rá. Ez nem jelentett többet a másodperc tört részénél. Jeff előtt meg sem próbálta titkolni a fájdalmát, értelme sem lett volna, a J egyszerű volt, nem hülye.