Három Lépés III. - Ütközőpálya és megújulás

Egy visszalépés?

Loire kinyitotta a szemét. Zavarta a csönd. És a sötét is. Felült az ágyban. Pislogott párat, hogy a szeme hozzászokjon a valószínűtlenül sűrű feketeséghez. Kinézett az ablakon. Nem látott semmit. Nemhogy a Holdat, egyetlen csillagot sem. Egyetlen kósza fényecske sem pislákolt az égen. De nem látta a síneket, ahogy a híd alatt elterülő tengert sem. Sőt nem érezte a sót sem a levegőben.

Úgy általában semmit sem érzékelt. Nem érezte a vagon ringatását, sem a húzást, ami mindig emlékeztette a vonat száguldására. Sőt a kerekek kattogását sem hallotta, mintha a kinti és benti feketeség elnyelne mindent, még a zajokat is. Mintha a kupé csak lebegne a sötét űrben.

Visszafordult a fülke belseje felé. Nem látott senkit, egyedül ő ült az ablak melletti ágyon, rajta kívül nem volt bent senki. Vagyis... a kupé ajtaja melletti ülésen mintha figyelte volna valaki. Inkább érezte a jelenlétét, mint látta. A lány felkelt az ágyról, lelépett a padlóra. Még a lába is feketeségbe veszett. Tett egy lépést az alak felé. Nehéz volt lépnie. A feketeség sűrű volt, körbe folyta, akadályozta a járást. De Loire mégsem hátrált. Még egyet lépett, aztán még egy egyet. És már ott is állt a valaki előtt.

Ward akkor felé fordult, szemében lila fény izzott. A lány hátrahőkölt, még fel is kiáltott. Nekiszédült az egyik ülésnek, emiatt nem esett csak el. Nem akart belegondolni, mi történne, ha belehanyatlana a feketeségbe. A szemét továbbra sem vette le a férfiről.

– Mi a f...? – bukott ki önkéntelenül belőle.

– Nyugodj meg! – Az a hang nem Wardé volt, nem tartozott senkihez, nem tudta volna milyennek leírni, nem volt emberi. – Beszélnem kellett veled.

– A-az rendben van – Loire nehezen találta a hangját -, de miért ő?

– Mert azt hittem őt szívesen látod. – Mikor meglátta a fájdalmas kifejezést a lány arcán, ahogy félrefordult, bizonytalanul tovább beszélt. – Olyan nehezen értelek meg titeket, pedig annyit időt eltöltöttem már köztetek. Nem értem, miért fáj... A viszontlátásnak örülni szoktak...

– Hogy ne fájna?! – kelt ki magából a mágus. – Hiszen megölted! Rajtam keresztül... tulajdonképpen kényszerítettél, hogy én... hogy én tegyem...

– Legyek valaki más? Bárki tudok lenni, akit valaha megérintettem. – Ahogy ezt kimondta, átalakult. Egy fél percbe telt csak, és már Bastion állt előtte, ugyanazokkal a lilán ragyogó szemekkel.

– Mi lenne, ha egyikük sem lennél? – próbálta kifejezésre juttatni zavaros érzéseit Loire. – Úgy értem, Bastion él... amiért nagyon hálás vagyok. Ward pedig... n-nem tudok a szemébe nézni... R-rá nézni... Te nem tudsz meghalni ugye? Azért nem érted...

– Nem, nem tudok. Csak szenvedni, és végtelenül legyengülni... mint most a fogságban. – Ahogy ezeket mondta, átalakult, és egy pillanatra Kirik állt meg a lány előtt, majd Aaden lett belőle. - Akkor így jobb?

Loire döbbenten figyelte csak ezt a változást. Kirikről egyébként is tudta, hogy mennyire hatalmas, szinte óriás. De az orvos... Ahogy ott ált előtte, megdöbbentette, hogy nem sokkal magasabb nála, és mennyire vékony. Ő volt a legsoványabb ember, akit Loire valaha látott. Azt is nehezen hitte, hogy van ereje akárcsak a karját is megemelni. Mégis, megnyugtató volt, hogy ő néz rá.

– Aaden jó lesz... azt hiszem. De... nem lehetnél inkább csak olyan, amilyen vagy? Nem várom el, hogy emberbőrbe bújj a kedvemért.

– Nekem nincs olyan testem, mint nektek embereknek. – Ahogy ezt mondta, Aaden halványodni kezdett, amíg szinte átlátszóvá nem vált, míg alakját már csak lila fény alkotta. – De talán így hasonlítok a legjobban magamra.