Billdip sztorik [HUN]

Monster Falls

*Bill*
Ó, a nyári szünet! Ez a kikapcsolódás, lustálkodás és könnyű élet ideje! Ha te... nem én vagy.
-Elfuthatsz, de úgyis utolérlek! - hallom a kiáltást a hátam mögül.
Lélekszakadva rohanok tovább, nem törődve az ágak okozta sérülésekkel a karomon. Mikor a távolban megpillantom a tavat, kissé megnyugszom. Egy hatalmas sziklára ülök, háttal a víznek, de szembe azzal az iránnyal, amerről jöttem. Biztosan nem merészkedik ilyen messze a Kalyibából. Elvégre a testvére...
-Hé, emberke!
Rémületemben megugrok, és beleesek a vízbe. A lány, aki megijesztett, nevetni kezd, de segít visszakecmeregnem a szárazföldre. Csak most van alkalmam alaposabban is szemügyre venni őt, a parton ülve. Hosszú, barna haja a vízben szétterül és lágyan ringatózik. Az arca pirospozsgás, a szemei sötét barnák. Vidáman mosolyog rám.
-Szia, a nevem Mabel! - nyújtja felém a kezét, amit el is fogadok.
-Örvendek! Az én nevem Bill. Mondd csak, mit keres itt kint egy magad fajta lány az erdő közepén?
Mabel kuncogni kezd.
-Ó, én nem vagyok ember! - mondja, majd kiemeli a vízből az uszonyát.
Mabel uszonya rózsaszín és csillog a víztől. Ámultan nézek rá. De nem csak az uszonya miatt. Meglep, hogy szörny létére kedves velem. Általában a szörnyek el akarják fogni az embereket. Nem mindegyik bánt ugyan, de mindig mindent képesek bevetni, hogy elkapjanak. És ekkor, mint egy végszóra, két kéz megragad hátulról.
-Megvagy! - hallom meg az üldözőm hangját - Köszi, Mabel!
Hitetlenül nézek a sellőre, de ő nem rám, hanem mögém néz.
-Semmiség, bátyó!
A fenébe! Hiszen tudhattam volna! A hátam mögött kis paták topognak, ahogy arrébb lépked, a kezeimet összekötve.
-Na, meg is vagyunk! - mondja, leporolgatva kicsit magát.
Hátra fordulok, és felnézek rá. Gyönyörű őzteste karcsú, de izmos. Akárcsak a mellkasa. Mármint az emberi. Igen, a Pines ikrek felső teste emberi. Épp ezért érdekes, hogy emberekre vadásznak.
-Nincs okod félni, Bill. - mosolyog rám szelíden - Hidd el, jobb, ha nálunk kötsz ki.
Szkeptikus tekintettel nézek rá.
-Ja, persze! Mind ezt mondja! És... ezért üldöztél a fél erdőn át, majd kötötted meg a kezem?
A fiú felnevet. A hangja halk és kellemes, egyáltalán nem erőltetett vagy nyugtalanító.
-Nem tudtalak máshogy elkapni. De ha nem menekülsz el és meghallgatsz minket, eloldozlak.
Némi gondolkodás után bólintok. Ha bántani akarnának, már rég megtették volna. A fiú eloldoz, én pedig kinyújtóztatom elgémberedett karjaimat. A fiú felsegít, és bemutatkozik.
-Egyébként a nevem Dipper.
Aprót rezzen az őzfüle, mikor rászáll egy pillangó. Elég különös teremtés, de meg kell hagyni, hogy gyönyörű!
-Hol vannak az embertársaid? - kérdi.
-Szétszóródtunk, még évekkel ezelőtt. A családom már mind foglyul esett. Csak én maradtam.
-Valószínűleg nem mind maradtak életben.
-Mind meghaltak. - szakítom félbe szárazon.
Dipper szomorúan néz rám.
-Sajnálom. De pont ezért vagyunk most itt. Szeretnénk téged megvédeni a kísérletezéstől, a haláltól, a rabszolgaságtól...
-Ezért inkább bezártok? - fonom össze magam előtt a karom.
-Nem, szó sincs ilyesmiről! - szólal meg Mabel.
Felé fordulunk, mind a ketten.
-Velünk fogsz élni, pont úgy, mint minden normális szörny.
-Valóban? - kérdem, továbbra sem bízva bennük.
-Igen. Különben is - kezdi Dipper, és Mabellel összenéz - Stan orra alá akarjuk dörgölni, hogy léteznek emberek.
Elnevetem magam. Dipper szakasztott olyan, mint én, mikor még... minden rendben volt. Felé nyújtom a kezem, amit zavartan néz.
-Megegyeztünk. - mosolygok rá - Veletek megyek, cserébe pedig normális életet adtok. Oké?
-Oké! - válaszolnak egyszerre.
Dipper kezet ráz velem. Ahogy puha bőre hozzám ér, kellemes melegség fut át rajtam és megremeg a lábam. Találkozik a tekintetünk... és a világ megszűnik létezni körülöttem... míg Mabel köhécselése vissza nem térít a valóságba.
-Öhm... Fiúk? Segítenétek?
Lassan elengedjük egymást. Letérdelek a tó partjára, hogy kiemelhessem Mabelt.
*Mabel*
Bill finoman a karjai közé vesz, és lassan kiemel a vízből. Fejemet izmos mellkasának döntöm, és beszívom édes illatát. Ahogy felnézek rá, látom rajta, hogy fél.
-Ne aggódj, nem porcelánból vagyok! - mosolygok rá, mire halványan elpirul.
-É-észben tartom. - motyogja.
-Menjünk! - szól ránk a bátyám.
*Dipper*
Bill felém kapja a tekintetét. Mabel hozzá bújva, lehunyt szemmel fekszik. Legalább nem kell a hátamon vinnem szegényt. Olyankor gyakran megsérül. Billre mosolygok.
-Amúgy üdv a családban! - kacsintok rá.
Remélem, ebből megérti, hogy én is éreztem. Az emberek nehezen veszik észre, ha érdeklődsz irántuk.