Billdip sztorik [HUN]

Megtört lélek - 1. rész

*Dipper*

-Bill! Fejezd be! - könyörgök neki, de nem hallgat rám - Még megölöd!
-Nem is rossz ötlet! - vigyorodik el, majd ismét Robbiera támad.
Robbie mozdulatlanul fekszik a földön, mindene csupa vér, és már az oldalát érő rúgásokra sem reagál.
-Bill, kérlek! - próbálkozom ismét, feleslegesen.
Könnybe lábad a szemem. Ennyi. Nem bírom tovább. Lehunyom a szemem, és latinul kántálni kezdek. Bill megtorpan, és rémülten néz rám.
-Fenyőfa... te... ördögűzést végzel?!
Ránézek, de folytatom a kántálást.
-Várj, kölyök! Fogalmad sincs, mit... - kiabál rémülten, de végül máshogy fejezi be - Otthon még számolunk ezért!
Eltűnik, magamra hagyva az agyonvert Robbieval. Előveszem a telefonomat, tárcsázom a mentősöket, és elindulok haza, gyalog. Bár semmi kedvem otthon lenni, van egy fontos dolgom, ami nem tűr több halasztást.
-Bill! - szólítom dühösen.
Ez az. A harag jó. Bill megjelenik, de már nem tűnik olyan haragosnak, mint korábban. Sőt, mosolyogva néz rám.
-Fenyőfa! Hát haza értél! És az időzítésed tökéletes!
Megváltozik a mosolya. Fenyegető, sötét és félelmetes. Én pedig rettegek ettől az oldalától.
-Mert pont most találtam ki a büntetésed! - folytatja.
Egy pillanatra megáll a szívverésem. Közelebb lép hozzám, és durván lecsap az ajkaimra. Nem bírom az érintését. Durván eltaszítom magamtól. Nem számított rá, ezért könnyű volt. Hátra esik, és a padlóról néz rám fel.
-Kölyök... minden rendben?
-Elegem van. - mondom halkan és érzelemmentesen - Nem tűröm ezt tovább.
Bill értetlenül néz rám.
-Miről beszélsz, Fenyő...?
-Ne nevezz így! - ordítom el magam, ami nagyszerű érzés.
Valami átsuhan a tekintetén, mintha rájött volna, mi a problémám. Halványan elmosolyodik.
-Hé. Ha arról a kölyökről van szó, aki bántott téged, akkor nem kell rágódnod ennyit. Beléd kötött és meg akart verni, én pedig megvédtelek. - mondja szelíd hangon.
Nem felelek. Fölkel a padlóról, hogy ismét megcsókoljon, de hamar vissza küldöm a földre.
-Kurvára nem erről van szó, Bill!
-A szád, kölyök! - morogja.
-Szarok rá! A saját szobámban vagyok, a rohadt életbe! Kibaszottul azt mondok vagy teszek, amit én akarok! - kiabálok rá.
Sose beszéltem csúnyán, ami miatt furcsának is tartottak. Mert egy 18-20 éves fiúnál a káromkodás a normális. De nem nálam. Bill rémülten néz rám.
-Akkor mi a baj? - kérdi olyan halkan, hogy szinte nem is hallom.
-Te. - mondom egyszerűen - Te vagy a bajom, Bill Cipher.
-E-ezt h-hogy érted?
-Úgy, ahogy mondom. Elegem van a beteges gonoszkodásaidból. Elegem van az elnyomásodból. Elegem van a büntetésekből. Elegem van abból, hogy nem figyelsz rám. Elegem van, hogy nem vagyok más, mint egy trófea, egy játékszer számodra. Egyszerűen elegem van belőled.
-De Fe... - kezdené, de nem érdekel.
-Szakítok veled, Bill. Most pedig tűnj el az életemből. - mondom ki végre.
Elkerekednek a szemei.
-Te most...?
-Igen. - felelem szárazon.
A sárga színe hírtelen vörössé válik.
-TE NEM SZAKÍTHATSZ VELEM, KÖLYÖK! AZ ÉN TULAJDONOM VAGY!!! - üvölti őrjöngve.
Felnevetek, de a hangom keserű és fájdalmas. Nevetésem hallva ismét normálissá válik a színe.
-Látod, erről beszéltem! - mondom, majd a nyakamhoz nyúlok, és letépem a láncot, melyen egy háromszög medál lóg.
Hozzá vágom. Döbbenten kapja el.
-Dipper... - szólal meg halkan, a hangja szomorú.
Kár, hogy engem ez már nem érdekel!
-Most pedig tűnj innen! És ne gyere a családom vagy a kalyiba közelébe!
Bill feláll, és semmitmondó arckifejezéssel távozik. Mikor hallom, hogy becsapja maga mögött a kalyiba bejárati ajtaját, megkönnyebbülten felsóhajtok, és ledőlök az ágyamra. Mennyei érzés ez a nyugalom és szabadság!

Na, ezzel is megvolnánk! Az első Billdip sztorim, ami nem végződik boldogan! Kész, vége!
Bwahahahahahaha!!! 😈
*kézropogtatás*
Azt hiszem, most elégedett vagyok!