Billdip sztorik [HUN]

Kedvenc játékszer

Itt a rész, amit GFan_Laura kért a válaszaiért cserébe :3
El se tudjátok képzelni, mennyit pironkodtam ennek az írása alatt! Mert nem csak hogy a buszon írtam, de még a mellettem ülő is beleolvasgatott... 😳😳😳

*Will*
Mabs ma végre elmegy itthonról! Azt a fura Gideon kölyköt fogja megint terrorizálni. Sose találkoztam még a Pines kölykökkel, de nem is akarok. Dip szerint nem érdemes velük foglalkozni. Én pedig hallgatok a mesteremre.
Szóval kettesben maradtam Dippel. Ő olvas valamit, én pedig a kanapé másik végéből, elmerengve nézem. Jól áll neki a kék, főleg a barna hajával.
Hah. Milyen érdekes... Mabs lila holmikat hord, Dip azonban kéket, pont mint én.
-William! - szólít meg - Ne bámulj ennyire! Csak azért, mert olvasok, még érzem. És baromira zavar!
Lesütöm a szemem.
-Bo-bocsánat, mester! - motyogom.
-Hé, Dip! Megyek a randira! Majd jövök! - kiáltja az előszobából Mabs.
-Azzal a Pines gyerekkel? - kérdez vissza unottan, egy pillanatra se téve félre a könyvet, amit olvas.
-Ja. Ne várj ébren! - válaszol, majd a bejárati ajtó becsapódik.
Egy ideig csendben üldögélünk. Dip olvas, én pedig az ölembe ejtett kezeimet nézegetem. Lopva rápillantok, amit észrevesz.
-William...
Megint lesütöm a szemem. Basszus! Miért nem tudok szót fogadni?
-Olyan messze vagy! Gyere ide hozzám! - utasít lágyan.
Döbbenten nézek rá.
-Mabs elment, úgyhogy nincs mitől félned.
Egy ideig nem mozdulok, de mikor felvonja a szemöldökét, közelebb kúszok hozzá. Egyik karjával átöleli a derekam, és úgy húz magához, hogy az ölébe üljek.
-Mester... - motyogom zavartan - Mi van, ha a testvéred visszajön és meglát?
-Nem érdekel. - mondja, a szája széle felfelé kunkorodik.
Leteszi az asztalra a könyvét, jelezve, hogy csak rám figyel. Felém fordul, és megcsókol. Mint mindig, a csók most is durva és erőszakos. Mikor elhúzódik és a szemembe néz, elvörösödik az arcom.
-M-mester, én...
-Csitt! - szakít félbe - Most, hogy a testvérem elment, csak az enyém vagy!
Ismét megcsókol, és benyúl a felsőm alá. Kezei egyre feljebb kúsznak, felgyűrve a ruhám. Lassan lefektet a kanapéra, egy pillanatra sem szakadva el tőlem. Megfogja az egyik lábam és félre húzza, hogy közelebb férkőzhessen hozzám.
-Lám, lám, lám! Valakit felizgat a csókom! - villant rám egy farkas vigyort.
Összeérinti az orrunk hegyét, de én képtelen vagyok a szemébe nézni.
-Pedig még nem tettem semmi extrát.
Forró lehelete, melynek enyhe mentol és lime illata van, cirógatja a bőröm. Kezét a nadrágomba csúsztatja. Mikor hírtelen megmarkol, elakad a lélegzetem.
-Szeretem, mikor csak mi ketten vagyunk, Will. - duruzsolja.
Mozgatni kezdi rajtam a kezét. Basszus, a nappali közepén vagyunk! És ha valaki ránk nyit?! Próbálok alóla megszökni, de túl erős. És túl jól ismeri a testem.
-Á-á! Nem mész sehova! - kuncogja, és szorosabban fog - Itt maradsz velem, amíg meg nem kapom, amire vágyom.
Lehunyom a szemem. Feladom. Semmi értelme küzdeni.
-Jó fiú! - mosolyodik el, majd arcát a nyakamba temeti.
Lágy csókokat lehel rám, én pedig nem tehetek róla, felnevetek. Elhúzódik tőlem, és zavart mosollyal néz rám.
-Csikis a nyakam. - magyarázom pironkodva.
Felnevet, de ezúttal a hangja lágy, nem pedig öntelt és erőltetett, mint általában. Ajkait mosolyogva az enyémhez szorítja.
-Kibaszott aranyos vagy! - motyogja bele az ajkaimba.
Szép lassan lehámozza rólam a felsőmet, majd a nadrágomtól is megszabadít.
-Gyönyörű a tested, Will! - suttogja érzékien.
Majd felegyenesedik, és úgy néz le rám.
-Most te jössz! Vetkőztess le! - utasít egy halvány félmosollyal.
Remegő kézzel kezdem lehámozni róla a kék ruháit. A fülemhez hajol.
-Ne félj, nem harapok! - súgja - Még.
Nagyot nyelek, és igyekszem úrrá lenni a remegésemen. Ezt többé-kevésbé sikerül is. Mikor pedig mindkettőnk ruhája a földön hever, ismét ledönt a kanapéra, és fölém hajol. Gyors csókot nyom a számra, mielőtt belém csusszanna. Megrezzenek a szokatlan érzéstől.
Korábban már sokszor csináltunk ilyesmit, de nem mindig jutottunk el idáig. Akárhogy is, én mindig elélveztem a végén. Nem szívesen vallom be, de a mester ért ehhez. Jobban, mint aminek ellen tudnék - vagy ami azt illeti, akarnék - állni.
-Az enyém vagy, Will! - sóhajtja, majd mozogni kezd.
Lehunyom a szemem, és teljesen átadom neki a testem. Ahogy fokozza a tempót, kicsúszik a számon egy nyögés.
Dip rám néz, én pedig elvörösödve kerülöm a pillantását.
-Ne fogd vissza! Hallani akarom! - nyögi - És mondd, hogy az enyém vagy!
Egyre durvább, amitől az elmém egyre ködösebbé válik.
-M-mester... énngh!
-Mondd ki, hogy az enyém vagy! - követeli.
-Dip... nnngh...
Megmarkol, amivel csak bizonyítja, hogy valóban az ő tulajdona vagyok.
-Mondd. Ki. - utasít összeszorított foggal.
Már közel jár. Ahogy én is. Még mélyebbre döf belém. Nem bírom tovább.

*Dip*
Testét remegés futja át.
-Igen... a tiéd vagyok... mester... - sóhajtja.
Csak ennyi kell, hogy én is elmenjek
(...)
Mindketten felöltözve ülünk a kanapén. Már fél kilenc. Mabs egy órán belül haza ér. Én azonban még nem végeztem a kis démonommal.
Az ölembe ültetem ismét, és az asztalra tett eperrel teli tálért nyúlok. Biztos megéhezett. Ma nem evett túl sokat.
Úgy helyezkedik, hogy lássuk egymást. Az ölébe teszem a tálat, és kiveszek egy szemet.
-Egyél, Will! - kérem lágyan, de határozottan.
A kezem felé hajol, és bekapja az epret. Az arcán halvány pír jelenik meg, ahogy ő is a tálba nyúl, kivesz egyet, és felém nyújtja. Megdöbben, mikor a keze felé kezdek hajolni, és bekapom.
Már húzná el a kezét, de megragadom a csuklóját. Megnyalom az ujjait, amitől szaggatott sóhajt hallatt.
-Az ujjaid is eper ízűek. - mondom olyan halkan, hogy ő is alig hallja.
Kivesz egy újabb szemet. Aztán még egyet.
-Will, ez a tál eper a tied! - nézek rá mosolyogva.
Ő az egyetlen személy az életemben, aki képes őszinte mosolyt csalni az arcomra.
-M-mester. Feltűnt, hogy az elmúlt két napban egy falatot sem ettél. - motyogja félénken.
Basszus! Nem tehetek róla, elönti a forróság az arcomat. Még senki sem gondoskodott rólam ennyire, mint ő.
-És aggódtam, hogy valami baj történt, amitől elment az étvágyad.
Halkan felnevetek.
-Ezt teszi a szerelem. - mondom mosolyogva.
Felém kapja a tekintetét és döbbenten néz rám. Puszit nyomok az orra hegyére.
-Szeretlek, William. - nézek mélyen a szemébe.
Elmosolyodik és könny szökik a szemébe. Felém hajol, és édesen megcsókol. Ez az első, hogy ő kezdeményez.
Magamhoz ölelem, és élvezem a pillanatot. Gyűlölöm, mikor bunkón kell vele beszélnem, hogy Mabs ne fogjon gyanút.
-Én is sz-szeretlek, mester. - motyogja elpirulva.
Azt hiszem, eddigi 19 évem alatt még sose voltam ilyen boldog. Hasonlót éreztem már, mikor rátaláltam Willre, vagy mikor rájöttem, hogyan vehet fel emberi alakot.
Fogalmam sincs, hogy a csendes, magába fordult és testileg-lelkileg gyenge démon hogy tudta előhozni belőlem a nem létezőnek hitt gyengéd oldalam. De nem érdekel. Mert ő kiérdemelte, hogy szeressem.
Mert aki képes elviselni Dipper Gleeful „gyereklátnokot", az számomra maga a csoda.