Billdip sztorik [HUN]

Beteg démonok

Ezt nem ti kértétek, de mint korábban megjegyeztem: szeretnék kicsit visszatérni az alapokhoz.
Úgyhogy... Viszlát, cuki, kedves és romantikus Bill! És üdv újra, drága démonunk! ^-^

*Bill*
-Bill, vegyél fel valamit, mert meg fogsz fázni! - szól rám Dipper.
-Ugyan, kölyök! - legyintek vigyorogva - Én egy végtelen energiájú démon vagyok, gyenge pontok nélkül.
-De emberi testben! - emlékeztet.
Felnevetek. Ez a kölyök folyton aggódik valami miatt. Nem csoda, hogy ilyen stresszes.
-Ó, csak nem? - kérdem tettetett meglepődéssel.
-Mi van? - mordul rám.
Gunyoros vigyorral ölelem át a vállát, "haveri stílusban".
-Az én kis Fenyőfám aggódik értem! 
Megfogja a kezem, és lelöki a válláról.
-Hagyj engem békén! Rohadtul nem érdekel, hogy mi van veled! - csattan fel - Csak kibaszottul nem akarok egy démont pátyolgatni, aki túl hülye és önfejű ahhoz, hogy hallgasson másra!
Megfordul, és inkább bemegy, de mellettem elhaladva vállával taszít rajtam egyet. Mikor becsapódik mögöttem a kalyiba ajtaja, felsóhajtok, és felnézek a sápatag Holdra, amely gyéren világít az éjszakai égbolton.

(...)

-Fenyőfaaa... - nyüszítek fájdalmasan.
-Ne. Beszélj. - morogja, fel se nézve a hülye könyvéből.
Az ágyában fekszem, neki dőlve. Nagyjából egy órányi könyörgés után engedett, és mellém ült, hogy ne legyek egyedül.
Azonnal ágyba dugott, mikor kicsit rosszul lettem. Fejemre egy csomag jeget tett, a számba pedig lázmérőt, de már vagy ezredszerre mérjük meg a lázam.
-Mikor vehetem már ki ezt a vackot?
Félreteszi a könyvét, és haragosan néz le rám.
-Majd ha végre befogod a szádat, és sikerül nem 34 fokot mérni! - dörren rám.
Duzzogva nézek más irányba, de lecsúszik a fejemről a jégtömlő.
Szarok rá!

*Dipper*

Leteszem a Harry Potter kötetet, és Billre nézek. Az arca és az orra tiszta vörös, a szemei karikásak, tekintete élettelen. Felveszem a jégtömlőt, és visszateszem a fejére. Nem tudok uralkodni magamon, szelíden megcirógatom az arcát.
Felnéz rám, és halványan elmosolyodik, aminek láttán minden haragom elszáll.
Csipogni kezd a lázmérő, megtörve a pillanatot. Kiveszem a szájából, és megnézem az eredményt. 39 fok.
-Nagyon magas? - kérdi erőtlenül.
-N-nem. - füllentem - Csak egy kis hőemelkedés.
Lehunyja a szemét.
-Tudom, hogy hazudsz, kölyök. - motyogja - Beteg vagyok, nem hülye.
Enyhén elpirulok, de nem törődik vele. Bár az is lehet, hogy észre se vette.
-Főzzek neked teát? - kérdem szelídebben.
Felnéz rám, és alig észrevehetően bólint.
-Olyan teát csinálj, mint legutóbb. - néz rám könyörögve.
Elmosolyodom és bólintok.
-Rendben.
Két karommal átölelem, és óvatosan lecsúsztatom a vállamról, hogy az ágyba fektessem. Ismét elmozdult a jégtömlő, azt is megigazítom.
Kikászálódok az ágyból, és lemegyek a konyhába.
Hiába lett azért beteg, mert nem hallgatott rám - amit mondjuk sose szokott -, mégse vagyok képes haragudni rá.
Az ő hülyesége és figyelmeztettem is, mégis evidens, hogy gondját viselem. Elvégre velem él.
Még tavaly nyáron bukkant fel emberi alakban, és azt mondta, hogy meg akar tanulni embernek lenni.
Az ereje megszűnt, csak a gondolatolvasás maradt, amit szerencsére - vagyis inkább az én szerencsémre - nem nagyon használ.
Gondolom, most idiótának tartasz, amiért befogadtam, tekintve a közös múltunk milyenségét...
De akkor megláttam a szemében valamit, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni.
Kezemben a csésze teával és egy tál háztartási keksszel megyek fel az emeletre.
Bill pontosan úgy fekszik, ahogy tíz perce hagytam.
Leülök mellé az ágy szélére, és leteszem a bögrét meg a tálat az éjjeliszekrényre, hogy felsegítsem. Mikor sikerül felülnie, átadom neki a bögrét.
-Lassan, mert nagyon forró! - figyelmeztetem.
Kivételesen szót fogad, és szürcsölgetni kezdi a citromfű teát. Van benne egy kis fahéj is a cukor mellett, legutóbb is így adtam neki, és azt mondta, nagyon finom.
Basszus, a frászt hozta rám, mikor nagyjából egy órával ezelőtt hírtelen összeesett! Azt mondta, csak megszédült, de mikor megérintettem, hogy felsegítsem... Tudtam, hogy beteg. A bőre szinte lángolt!
-Fenyőfa...
-Igen? - nézek rá aggódva.
-Ugye velem maradsz?
Elmosolyodok, és bebújok mellé. Ismét nekem dől, kezében az üres bögrével. Elveszem tőle, és a tál keksz mellé teszem.
Fél karral magamhoz ölelem, ő pedig fészkelődni kezd, hogy minél közelebb legyen hozzám.
-Mondtam már, hogy isteni az illatod, kölyök?
Nem tudom miért, de elpirulok.
-Lázas vagy, Bill! Össze-vissza beszélsz!
-Nah-ah! - rázza meg egy kicsit a fejét - Kíváncsi vagyok, vajon az ízed is ilyen-e...
Még jobban elvörösödök, de képtelen vagyok megszólalni.
Megérintem a homlokát.
-Magasabb lett a lázad! - rémülök meg.
-Tűzben égek! - sóhajtja - És ez a te hibád, mert szeretlek!
Ne vedd komolyan! Csak lázas! Nem tudja, mit beszél! Ne vedd komolyan! Csak lázas! Nem tudja, mit beszél!
Dudorászni kezd, és egy idő után felismerem a dallamot.
A The Ready Set-től a Killer-t énekelgeti.

~ I'm no good for you
Get in love than I'll cut you loose, so
Run away, run away!
'Cause I'm no, I'm no, I'm no good for you
I'mma I'mma I'mma love killer
I'mma I'mma I'mma love killer
I'mma I'mma I'mma killer ~

Ó, hogy az a...
Ha ilyenek hagyják el a száját, hogy színleljem tovább, hogy érzek iránta... valamit.
Halkan kuncogni kezd.
-Hagyd, hogy a szerelmünk végre beteljesüljön!
-Bill...
Felnéz rám, és puszit nyom az arcomra.
-Nagggyon szeretlek téged, kölyök! - búgja.
Te jó ég! Ez egy iszonyat hosszú betegség lesz!

(Egy héttel később...)

*Bill*
Dipper ágyában ébredek, gőzöm sincs, miért.
Nagyot nyújtózok. Te jó ég, idejét se tudom, mikor aludtam utoljára ilyen jól!
-Felébredtél? - néz rám Dipper mosolyogva.
Furán nézek rá. Miért ilyen kedves most velem? Azt hittem, hogy utál...
Leül az ágy szélére, én pedig érdeklődve figyelem.
-Gondolkodtam azon, amit mondtál... - kezdi halkan - És azt hiszem, hogy talán... nem is tudom... lehetne róla szó. Persze csak próbaképp, eleinte.
-Miről beszélsz? - nézek rá zavartan.
Dipper arca elvörösödik.
Mi? Miért vörösödött el?
-Arról, hogy megkérdezted, járnék-e veled. - motyogja.
Elkerekedik a szemem.
A rohadt életbe!
-Kölyök, ezt mikor mondtam?
-Mikor beteg voltál. - magyarázza - Folyton ezzel nyaggattál.
Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg!
-Basszus, Dipper! Ne haragudj! Azt hittem, csak álmodtam!
Elszontyolodik, ami meglep.
Hova lett a rideg Dipper?!
-Szóval semmi nem maradt megaz elmúlt pár napból? - kérdi halkan.
Behunyom a szemem, és erősen koncentrálok.

*Dipper*
-Semmi. - feleli végül.
A vallomása... Az édes szavai... A lopott csókjaink... Ahogy hozzám bújik vagy befészkeli magát az ölembe...
Semmi.
Felsóhajtok. Túl szép volt ahhoz, hogy  igaz lehessen...
Úgy döntök, inkább magára hagyom. Mert nem hiszem, hogy képes leszek ma normálisan viselkedni a közelében.

*Bill*
Amint becsukódik a szoba ajtaja, felsóhajtok, és hagyom, hogy a könnyeim végigfollyanak az arcomon.
Nem akarom bajba keverni őt. Minden áron védeni fogom, és ezt már tavaly megfogadtam magamnak, mikor újra rátaláltam.
Akkor azonban még nem tudtam, hogy a legnagyobb veszélyforrás Fenyőfára...
Én vagyok.

És... vége! Se "hepiend", se folytatás, se kiegészítés!
De annyit szeretnék még elmondani - vagyis leírni -, hogy én nem szeretem a Harry Potter-t, csak a kép miatt írtam. :)