Billdip sztorik [HUN]

A Cipher-Pines család

Olvastam a minap facebook-on egy baromi aranyos sztorit, aminek következményeképp megfogalmazódott bennem egy újabb fejezet története, amelyhez hasonló eddig nem volt ^-^

*Bill*
Dipperrel mi voltunk a legboldogabbak, mikor sikerrel járt a gyerek-program. Több évig küzdöttünk a bonyolult beavatkozásért, és gyakran kellett használnom mágiát egy-egy halandó meggyőzésére, de megérte.
Mi vagyunk az első melegpár, akiknek a gyerekét mindkét szülőhöz vérszerinti rokonság köti!
Mikor William megszületett, a béranya igencsak meglepődött kék haja láttán. Egyikünk se említette neki, mik is vagyunk mi.
Dipper kemény munkával megszerezte a féldémon létet, így végülis mondhatom, hogy egyikünk sem halandó. És a kis Will sem lett az.
Ám démonhoz képest túlságosan is jólelkű. Ez valószínűleg Dipper hibája.
-Szia William! - hajol le Dipper a mindössze ötéves kisfiunkhoz.
Jelzett az órája a tíz perces szünete miatt. Még én utasítottam a kétóránkénti tíz perc pihenőre, mert gyakran megfeledkezett létfontosságú dolgokról. Például az evésről.
Will éppen az udvaron játszik, én pedig a teraszról figyelem őket. Egyik se tudja, hogy itt vagyok.
-Apuci! - mosolyodik el azonnal, megfeledkezve az eddigi tevékenységéről - Képzeld, a szomszéd néni az előbb adott nekem két almát is!
Büszkén felemeli a zöld és a piros almát.
Dipper elmosolyodik.
-Nahát! És megköszönted a szomszéd néninek?
Will vadul bólogat.
-És mondd csak! Apu megeheti az egyiket?
A kis Will arcáról eltűnik a mosoly, és gyorsan beleharap mindkettőbe.
Nem tudok elfojtani egy halk kuncogást. Figyelem Dipper reakcióját. Elszomorodik, amitől az én jókedvem is alább hagy.
Majd Will olyat tesz, amire egyikőnk se számít.
-Tessék, apuci! - tartja felé a pirosat - Ez az édesebb.
(Ez volt a cuki sztori. Az almás ^-^)
Aztán mikor végre iskolába került, akkor kezdett egyre jobban megváltozni. Csak lányokkal barátkozott, jobban mondva a lányok pátyolgatták. Így ment végig az általánoson.
Mostmár a tizenhathoz közeledik, de Dipper és én aggódunk érte. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a korabeli srácok, amit eddig elnéztünk neki.
Egyik nap például rajtakaptam, hogy Mabel barack és türkiz színű gyerekkori ruháját hordja.
Dipper otthon dolgozik, de így is rengeteg munkája van állandóan. Alig tudtam meggyőzni, hogy fontos lenne az általam elrendelt családi gyűlés.
-Will, gyere be légyszíves! - szólok a hátam mögé.
William a csinos kis lánykaruhában és egy - a ruhához passzoló - türkiz magas sarkú cipőben topog be.

*Dipper*
Amint megpillantom Willt, ellágyulok.
Karcsú alakján remekül áll Mabel ruhája.
Mondjuk kíváncsi vagyok, honnan szerezte...
-Na? Mit szólsz ehhez, Dipper? - kérdi Bill, türelmetlenül topogva hosszú, sötét ujjaival.
Will arca teljesen elvörösödik, úgy várja az ítéletemet. Mosolyogva végigsimítok vékonyka karján, mire megrezzen.
-Nekem tetszik. - mondom, és bíztatóan nézek Willre - Jól mutat rajtad ez a ruha.
William arca felderül, és meglátom benne a tíz évvel fiatalabb kisfiút, kezében a két almával.
-Nem mondod komolyan! - akad ki mellettünk Bill.
Will összehúzza magát.
-Dipper! William nem hordhat ilyen göncöket! Bassza meg, lehet, hogy te meg én melegek vagyunk, de egyikőnk se vesz fel ezért szoknyát meg magassarkút!
Felsóhajtok. Hiába él Bill lassan húsz éve az emberek világában, rengeteg dolog van, amit még nem tud.
-Will, drágám! - cirógatom meg a hátát - Magunkra hagysz egy picit? Beszédem van apáddal.
Némán bólogat, puszit nyom az arcomra, és a magassarkúk ellenére kisiet a szobából.
Látszik, hogy nem először hordja.

*Will*
Tudtam, hogy ebből baj lesz. Tudtam, hogy semmi jó nem származhat belőle, mert valaki észre fogja venni.
De nem tehetek róla! Nekem ez tetszik, így érzem magam jól!
Mikor Apám benyitott és meglátott, tudtam, hogy Apucinak azonnal el fogja mondani. Ám arra nem számítottam, hogy Apucinak is tetszik majd.
Elmosolyodok. Apuci mindig olyan jó hozzám, és megvéd. Ő úgy szeret, ahogy vagyok. Apa viszont olyan furcsán viselkedik velem. Nincs velem megelégedve, a vak is látja. Neki egy igazi démon gyerek kell, aki ugyanolyan, mint ő.
Én Apucira hasonlítok jobban, hiába dolgozik annyit és hagyott Apára.
Halk kopogás ráz fel a merengésből.
-Gyere! - szólalok meg reszketeg hangon.
Lehet, Apának mégis igaza van, és nem vagyok normális.
Könnybe lábad a szemem. A csudába!
-Jól vagy, Will? - les be Apuci.
A szobám kellős közepén térdelek, a ruha szoknyája elterül körülöttem.
-Jaj, drágám! - sóhajt fel, és belép a szobába, az ajtót pedig becsukja maga mögött.
-Apának igaza van, ugye? Defektes vagyok. - motyogom a sírással küzdve.
-Micsoda? Dehogy is! - ül le mellém a földre - Nem te vagy az első, aki ilyesmit csinál.
Ez meglep.
-Tényleg?
Apuci mosolyogva bólint.
-Az égvilágon semmi probléma nincs azzal, ha más vagy.
-De a többiek...
-Ne törődj velük! - szakít félbe - Apádat és engem is sok bántás ért. Az emberek már csak ilyenek. Nem mindegyik tudja elfogadni a másságot.
Megkönnyebbülve felsóhajtok, és átölelem Apucit, aki viszonozza az ölelést.
-Szeretlek. - suttogom lehunyt szemmel.
-Én is szeretlek, drágám! - válaszolja.