Billdip sztorik [HUN]

Megtört lélek - 2. rész

*Bill*

Egyedül ücsörgök a lakásomban, és a tegnap történteken gondolkodok. Még mindig nem tudom elhinni, hogy szakított velem! Elterülök az ágyamon, és a hófehér plafont bámulom. Unalmasan tökéle... nem, várj! Egy aprócska fekete pont töri meg a tökéletességet, nem messze az ajtófélfától. Vajon mióta van az ott? Vagy mindig ott volt? Fogalmam sincs. Mióta emberi alakot öltöttem, folyton Dipper szobájában töltöttem a napjaimat. Ezt a lakást pedig csak alibinek vettem. De komolyan, már egy éve megvettem, de eddig összesen három napot és tíz órát töltöttem itt. A faliórámra pillantok. Három napot, és tizenegy órát. Felsóhajtok. Ebbe bele fogok őrülni! Lehet, ideje lenne kicsit kimozdulnom.

(...)

A városban kószálok, fejemre húzott kapucnival. A sárga kapucnis pulcsit még Hullócsillag kötötte nekem. Igyekszek minél kevesebbet érintkezni az emberekkel, és kerülöm a pillantásukat. Egy hírtelen ötlettől vezérelve a víztorony felé veszem az irányt. Nincs kedvem használni az erőmet, inkább önerőből mászok fel. Mint az emberek. Mint Dipper. Felsóhajtok. Nem akarok rá gondolni! Megrázom a fejem, és tovább mászok felfelé. Kapkodom a levegőt, mire felérek. Kiegyenesedek, és körbe nézek. Ilyen magasságból az emberek pusztán aprócska hangyáknak tűnnek. Mindegyik igyekszik valahova vagy elgondolkodva ücsörög, szerelmes, boldog, vagy éppen bánatos és magányos. De egy valami közös bennük. Egyikőjük se foglalkozik velem, hanem élik az életüket.

Figyelmemet ekkor felkelti egy szőke lány. Huh. Pacifica Northwest. Olyan fönt hordja az orrát, hogy nem veszi észre a járdahibát. Megbotlik, és elhasal a járdán. Normális esetben jót mulatnék ezen. De most nem vagyok olyan hangulatban. Tekintetem akaratom ellenére a kalyiba irányába siklik. Mindenféle emberek járkálnak ki és be. Turisták, akik kíváncsiak a Rejtély Kalyibára. Turisták, akik Dipper közelében lehetnek.

Tudom, hogy az ikrek besegítenek a melóban, akkor is, ha Stan nem kéri. Dipper a kasszánál dolgozik vagy reklámozza a Kalyibát, Hullócsillag pedig csalogatja a vevőket és karban tartja a látványosságokat. Gyakran én is besegítettem, hogy több időt tölthessek Dipperrel. Bár főleg piszkáltam és zavartam a dolgában, azért én is dolgoztam. Ha betért egy vendég az üzletbe, én elrejtőztem a pult mögött, és eljátszadoztam az én kis Fenyőfámmal. Akárhányszor a bőréhez ért a nyelvem, nyelt egyet. Mikor pedig csókot leheltem rá, reszketeg sóhajt hallatott. És úgy festett, mint egy érett paradicsom.

Az emléktől forróság önti el a testem. A picsába! Lehunyom a szemem, és igyekszem elűzni az emlékképeket. Még szerencse, hogy egymagam vagyok, mert valószínűleg megbámulnának a... khm... reakcióm miatt. Próbálom rendbe szedni magam, de nem könnyű.

Leülök a víztorony padlójára, hátamat pedig a tartálynak döntöm. Lehunyom a szemem, és csak hallgatom a városka zajait.

Akaratom ellenére eszembe jutnak Dipper szavai. „Elegem van az elnyomásodból."

Felsóhajtok. Mindig is tudtam, hogy elnyomom Fenyőfát, de azt hittem, ő is élvezi. Mert hát, valljuk be őszintén, Dipper nem éppen domináns beállítottságú. És ha az is lenne, mivel alacsony termetű, nem tudnám komolyan venni.

A rohadt életbe már! Miért gondolok még mindig erre az ostoba kölyökre? Valóban ő volt a kedvenc játékszerem, de ez még nem ok arra, hogy állandóan rá gondoljak! Vagy a halk nyögdécseléseire, mikor összeolvadunk...

Párszor felpofozom magamat, hogy észhez térjek. Vissza kell mennem a lakásomba! Túl közel van hozzám a kalyiba.

(...)

A kalyibához érve nyugtalanná válok. Ez egy borzalmas ötlet! Én egy idióta vagyok! De akkor is szükségem van rá.

Bekopogok, még mielőtt meggondolhatnám magamat. Kinyílik az ajtó. Amint meglát és felismer, becsapja az orrom előtt.

-Fenyőfa! - kérlelem az ajtónak dőlve.

-Menj innen, Bill! - kiabálja bentről.

-Hallgass meg, kérlek!

-Nem! Tűnj innen, és vissza se gyere!

A hangja remeg, de legnagyobb fájdalmamra a haragtól. A térdem felmondja a szolgálatot, és a földre rogyok.

-T-tudom, hogy haragszol rám, kölyök! De ígérem, hogy megpróbálok megváltozni!

Nem válaszol.

-Dipper? - szólongatom, de semmi.

Az ajtóra tapasztom a fülemet, de semmit se hallok. Már nincs a nappaliban.

(...)

Megragadom a pengét, és a csuklómhoz érintem. Jéghideg felülete jól esik felhevült bőrömön. Belepusztulok ebbe az őrületbe! Muszáj, hogy egy másik fájdalomra koncentráljak! Mert ha tovább gondolok Fenyőfára...

Mély levegőt veszek, és erősebben a bőrömhöz nyomom a pengét. Az égető érzés belenyilall a kezembe. Nem törődök vele, még mélyebbre nyomom. Az első kibuggyanó vércsepp útvonalát a csuklómtól a csempéig végigkíséri a tekintetem. Végig húzom a pengét a csuklómon. Fergeteges a fájdalom, ha fizikai!

Lehunyom a szemem, és csak az égető fájdalomra és a karomon végig folyó vér melegségére koncentrálok.