Amigo

Kezdetek

2017. Szept. 09

Milyen vagyok én? Olyan egyszerűnek tűnik ez a röpke kis kérdés, mégis egyszerűen megválaszolhatatlan. Erre nem lehet se helyes se rövid választ adni. Na, jó! Rövidet talán, de helyeset egyáltalán nem. Mindenki másnak lát mindenkit, az meg pláne különbözik, hogy ki mit gondol magáról. Egyből itt vagyok én példának, mert hát ezt a feladatot kaptam házi dolgozatnak etikából. Le kellene írnom mit gondolok magamról és hogy miért, de úgy érzem ez nekem egyszerűen nem akar összejönni. Nézzük csak az előzményeket! Már lassan a lap felénél járok és egy kukkot sem írtam magamról csak arról, hogy ez nekem nem fog menni és hogy csak kivetnivalót találok már a feladat alapjaiban is. Ezek alapján akkor én most egy kételkedő ember lennék aki mindezek ellenére azért magabiztosan beleköt a dolgokba? De ez nem lehet, mert ez így egy nagy ellentmondás! Miért kötekednék, ha bizonytalan vagyok? Vagy talán pont ezért? Mert tényleg az lennék? Huh, te jó ég... Mi lesz ebből a házi dolgozatból? Ha bár... Legalább látszódni fog, hogy próbálkoztam és a próbálkozás már fél siker, nem? Akkor most én egy reménykedő ember lennék?

Oké szóval azt nem tudjuk milyen ember vagyok, de abban egyetérthetünk, hogy valószínű elegem van ebből az egészből. Zárójelben megjegyezném, hogy amúgy általában nyugodt vagyok.

Mivel nem szeretném rossz jeggyel kezdeni a tanévet inkább megpróbálom más szemszögből megközelíteni a feladatot.

2016. Szept. 02

Hát itt vagyok. Elkezdődött egy újabb év. Sajnálatosan ezt már egyedül kezdem, mert a legjobb barátnőm, Emma kapott egy lehetőséget egy Spanyol csereprogramra a következő két évben. Természetesen mindenki (tehát én is) biztatta, hogy fogadja el és menjen. Hülye lenne aki nem fogadna el ingyen két évet Spanyolországban. Emma egy nagyon okos, talpra esett lány. Kilencedikben már négy nyelven beszélt anyanyelvi szinten. Tehát elment és jött helyette.. A Spanyol. Eleinte teljes mértékben ellenszenves volt. Gyűlöltem. Gyűlöltem őt magát és minden egyes porcikáját, mert arra a haragra és csalódottságra emlékeztetett, amit Emma hiánya okozott és amit eleinte be sem mertem vallani magamnak. Gyűlöltem, ahogy kinéz, a barna szemeit, a pimasz mosolyát és azt az irgalmatlanul nagyképű és egoista stílusát. Mintha övé lett volna a világ. De majd megértitek.

Hiszen a Honfoglaló is csak sátrakkal kezdődik, nem de?

Ott ültem az első padban, ahol drága barátnőmmel ültünk az elmúlt két évben. Zenét hallgattam és figyeltem, ahogy a többiek a nyári élményeket mesélik egymásnak, mert nekem nem volt kinek mesélnem. Egy idő után bejött az osztályfőnök és magyarázni kezdett az idei tanévről. Feltételezem mondanom sem kell, hogy ez senkit sem érdekelt. Már az óra felénél jártunk, amikor megérkezett Ő. Idegesítő lazasággal sétált be a terembe, én pedig végig azon gondolkodtam, hogy hogy lehet valaki így első ránézésre ennyire unszimpatikus. Már szinte hallottam, ahogy minden lány összesúg mögöttem és úgy beszélnek a srác megnyerő kinézetéről, mintha ez senkinek sem tűnne fel. Mondjuk nekem nem jött be. Ki az aki egy spanyol szappanopera álom pasijára bukik? Szánalmas....

- Me disculpo. - köszörülte meg a torkát.

- Oh, biztos te vagy a cserediák. - vetett rá egy kedves mosolyt az osztályfőnök. - Carlos, igaz?

- Sí.

- Szeretnél bemutatkozni esetleg?

Nemlegesen megrázta a fejét. Ch, de öntelt.

- Rendbe... Akkor foglalj helyet kérlek...Léna mellett van is egy hely. - mutatott rám én meg reflexből elfordítottam a fejem, mintha nem is figyeltem volna az eddigi eseményeket. A szemem sarkából azért figyeltem, ahogy mellém sétál és egy halovány mosolyra húzódik a szája. De azt a mosolyt se kedvesnek, se barátságosnak nem nevezném.