Amigo

Nélkülem íródott

Ismeretlen:Nem gondolod, hogy eléggé mocskos játékot játszol?

Me: Ki vagy?

Ismeretlen: Áltatni szegény lányt...

Me: Kit?

Ismeretlen: Nagyon jól tudod, Sanchez.

Me:Mégis ki a halál vagy?

Ismeretlen: Ma este, pontban kilenckor a Freenes hotelben.

Nem válaszoltam. Mégis ki a jó franc ez? És kiről beszél?
Freenes hotel. Az egy puccos hely.

Ott voltam. Öltönyben, elegánsan. Igaz pár perc késéssl érkeztem, de nem találtam senkit. Nagyjából tíz percig várakoztam az előtérben, de sehol senki. Beültem az étterembe, gondoltam lehet ott van az illető.
Rendeltem magamnak egy italt és továbbra is az ajtót figyeltem.
És ott volt...
Nem. Nem az ismeretlen.
Léna volt ott.
Egy szűk, rövid fekete ruhában. Írtó dögösen nézett ki. Éreztem, ahogy a vér az ágyékomba áramlik és fokozatosan keményebb lesz. Meglátott.
Azt hittem az arca kifejezéstelen lesz, de nem! Dühös volt, de próbálta visszafogni magát.

- Mégis mit keresel itt?! - sziszegte idegesen.
- Találkozóm van egy ismerősömmel. És te miért vagy itt?
- Márk és én itt szálltunk meg az esküvőig. Persze.. - kacagott. - Nem mintha nem tudnád.
- Nem tudtam. - vontam vállat. - De az ilyen lényegtelen információk nem is nagyon érdekelnek.
- Bunkó!
- Mondja az, aki csak úgy idejön köszönés nélkül és faggatózik. - vágtam vissza.
Az ajkába harapott. Úram irgalmazz, hogy ne teperjem le itt helyben.
- És... Hol van a vőlegény?
- Táncpróbán. Livi valamiért lemondta és estére tették át.
- Nem félsz, hogy Livi ráveti magát a macsó pasidra?

Arca még dühösebb lett. Keresztbefonta maga előtt a kezeit, ezzel kissé megemelte és összébbnyomta a melleit. Még keményebb lettem.
- Márk soha nem csalna meg!
- Szereted?
- Márkot? Igen.
- És engem?
- Téged...
- Csak próbalom megfejteni, hogy mit miért csinálsz. Régen olyan kis naiv voltál és esetlen, akkor könnyű volt olvasni benned. Bezzeg most?  Mint akinek folyton megvan.
- Miért akarsz egyáltalán olvasni bennem?
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy ennek az egésznek nem lett vége sem kétévvel ezelőtt sem tegnap a hálószobában. - suttogtam. - És... Van egy olyan érzésem, hogy nem is most lesz vége.. Nem ma, nem holnap.. Nem egy hónap múlva.

Gyengéden megfogtam a kezét és közelebb húztam magamhoz.
Rideg kék szemei kezdtek felolvadni, arca pedih egyre vörösebbé vált.
Ma este vissza fog térni a régi Léna. A kérdés már csak az, hogy a régi Carlos fogja fogadni vagy az új?

Tekintetem az övébe fúródott és csak figyeltük egymást. Láttam, hogy kezd elveszni a szemeimben, már nem kellett sok, hogy végleg megtörjem.
Féltem, hogy megtörjem-e vagy ne. Szerintem meglátta a szememben a pillanatnyi habozást, de ő is ugyanúgy tett mint én. Arcunk közeledni kezdett és egy lágy csókban végződött. Akarja, hogy megtörjem. Azt akarja, hogy szerezzem vissza.
Magamhoz rántottam és a fenekébe markoltam. Leírhatatlan érzés amikor a teste így simul az enyémhez.. Én meg közben majd fel robbanok a gatyámban.
- Milyen érzés velem csókolózni, miközben holnapután lesz az esküvőd?
- Olyan mint te. Idegesítő, kiakasztó, fárasztó... Ugyanakkor mégis akarom... - ismerte be.
- Milyen feleség lesz belőled? - csókoltam újra.
- Nem akarunk felmenni? - szakítja meg a csókot.
- De. 

Kíváncsi voltam a személyzet mennyire van tisztában azzal, hogy a 223as szobában jegyes pár lakik. Mert amikor egymás szájában túrkálba vergődtünk ki a liftből, akkor a szomszéd szobához érkező takarító ránk se hederített. Bár nem is tudom mennyire örüljek ennek. Lehet jobb lenne, ha az egész világnak szétkürtölném, hogy egy mennyasszonyt fogok másodjára megkefélni, de nem én vagyok a vőlegény.
Léna konkrétan berángatott az ajtón, amit igen nehezen tudott kinyitni mert félkézzel a farmerom gombjával bajlódott. Ahogy becsukódott az a fránya ajtó átvettem az irányítást. Ezer dolog cikázott a fejemben, de csak egyet szűrtem ki a sok közül. Nem akarom megint csak megkefélni. Minden kibaszott percet kifogok élvezni, amíg itt vagyok ebben a rohadt szobában. Nem érdekelt, hogy annyira fel van izgulva, hogy bárhol bevállalna egy menetet. Eldöntöttem, hogy kínzó lassúsággal fogom megtenni az első lépéseket.
Mi van, ha ez lesz az utolsó? Nem az előző gyors menetre akarok majd emlékezni.
Kezeivel körbekulcsolta a nyakam és csókot lezdeményezett. Az enyéim sokkal lentebb kalandoztak. Eleinte csak a csípőjén, majd a fenekén állapodtak meg, aztán erősebben markolni kezdtem. Felnyögött.
- Akarlak! - csókolt. - Mindennél jobban!
Aztán... A nyakamba borult. Éreztem ahogy egy könnycsepp legördül az arcáról és a kulcscsontomom csordul tovább. A legszorosabban öleltem magamhoz.
Szeret!
Biztos vagyok benne. Még mindig szeret! Velem akar lenni! Újra...
Lágyan megfogtam az állát és felém fordítottam. Szemei teljesen elhomalyosultak a könnyektől. Szívszaggató látvány volt. Lagyan homlokon csókoltam.
- Szeretsz? - kérdeztem elméllyült hangon. Egy aprót bólintott. - Szereted Márkot? - Újabb bólintás.

Óvatosan felemeltem és bevittem a hálószobába. Leültem az ágyra, ő pedig az ölemben ült. Sírt és engem nézett. Képtelen voltam a szemébe nézni. Letöröltem a könnyeit.
- Megígérsz nekem valamit? - nyugtatásként símogatni kezdtem a hátát, ő pedig csak bólintott. - Soha ne sírj olyan miatt, amihez közöm van. - suttogtam és újra megtöröltem az arcát. - Semmi nem ér annyit, hogy kisírd ezeket a gyönyörű szemeket. Azt akarom, hogy boldog legyél, érted? Őszinte leszek veled. Azért jöttem ide, hogy visszaszerezzelek, hogy tönkretegyem az esküvődet... De.. Ki vagyok én, hogy a boldogságotok útjába álljak? Pontosítva.. A boldogságod útjába. Márk boldogsága egy cseppet sem érdekel. De neked boldognak kell lenned, érted?! Azt akarom, hogy boldog légy! De azt hiszem a folytatás...- homlokon csókoltam és letettem az ölemből. - nélkülem íródott.
Felálltam és az ajtóhoz sétáltam.
Barom. - Szidtam magam.
Kisétáltam a hálóból és a bejárat felé bentem. A szívem... Megszakadt.
Fogtam volna meg a kilincset, amikor hirtelen egy lökést éreztem. Ő volt az. Vékony karjai erősen öleltek. Nem szólt semmi.
Mindketten tudtuk...
Kezem ökölbe szorult. Szemeim összeszorítottam. Nem akartam, hogy gyengének tűnjek.
Talán egy percig tarott ez az egész, de örökké ott akartam állni. Szoborrá dermedve. Vele.
Aztán elengedett. Lehajtotta a fejét. Nem ézett rám. Mély levegőt vettem és kinyitottam az ajtót és kisétáltam. A lehető leglassabb léptekkel sétáltam a lift felé. Hallottam ahogy becsukódik az ajtó. De nem jött utánam.