Amigo

soha többé amigos

Carlos:

El sem hiszem, hogy tényleg megtörtént. Újra. Itt fekszik mellettem. Gyorsan emelkedő mellkasa és szapora levegővétele a legjobb szexéről árulkodik. Azt hiszem szégyelnem kéne magam, hogy lefeküdtem vele újra. Lefeküdtem? Ez nem jó szó rá. Megdugtam. Kegyetlenül megkeféltem.
Döntsd el Carlos! Szeretem Lénát vagy sem? Ha tényleg szeretem.. Abba kell hagynom az esti légyottokat.. - És megint olyan valóságos volt.

Elegem van ezekből az álmokból.. Állítólag az álmaink a tudatalattink kivetülései.. De ha Lénát akarom... Akkor miért álmodom azt, hogy kételkedem?
Ma van az esküvője.
Nagyon sokáig vaciláltam, hogy elmenjek-e vagy ne.

Emma:

- Nagyon... Gyönyörű vagy. - nyögtem nehézkesen a szavakat miközben Léna a tükörben méregette magát. Valóban gyönyörű volt. Egy igazi hercegnő... De én mégis úgy éreztem, hogy nem a herceghez készül hozzá menni, hanem az átváltoztatott, gonosz manóhoz. Még mindig nem tisztázódott ez a Márk meleg dolog.. Van egy olyan érzésem, hogy nem is fog tisztázódni.
- Tényleg?
- Úgy is tudod. Na, gyere ide. - öleltem meg. Boldognak tűnik. Lehet mégis Carlosnak volt igaza. Léna boldog... És nem akarta tönkre tenni.
- Emma...
- Hm?
- Ő is itt lesz? - szemei mintha kicsit elhomályosultak volna.
- Kapott meghívót, nem? - próbáltam poénra venni.
- Komolyan kérdeztem.. - hajtotta le a fejét.
- Nem hinném, hogy eljön.
- Nem kérdezted meg?
- Nem nagyon volt rá alkalmam...
- Ott lakik nállatok.
- Már nem. Átment egy hotelbe.
- Oh, értem...

Érted? Nem érted? Ez itt már mit sem számít. Már régebben meg kellett volna értened. Szeretett. Szeret. És te mégsem őt választottad. Másodjára kapott ki az élettől. Miért nézné viégig azt, hogy hozzá mész Márkhoz? Az még egy döfés a szívébe.

Léna elkészült. Márk készen van. Készen állnak. Minden vendég elfoglalta a helyét egyet kivéve. Úgy tűnik Carlos nem jött el.
- Na? - kérdezte azonnal, ahogy visszaértem hozzá. Léna izgul. Láttam rajta, hogy valami mégsem oké.
- Nem jött el. - sóhajtottam. - Az is lehet, hogy már egy gépen ül hazafelé.
- Nem biztos.
- Kétszer tört össze a szíve, mert neked más kellett. - Mondtam ki. - Esélyt adtál neki, aztán hagytad kiégni.

Carlos:

Nem tudtam bemenni. Elindultam befelé... De a folyosóig jutottam. Ott álltam mint egy nagy rakás szerencsétlenség.
Menjek? Ne menjek?
- Carlos? - hallottam meg a hangját, amikor kijött a zsúfolt teremből.
- Lívia. - varázsoltam az arcomra egy hamis mosolyt. Nagyon jól nézett ki. Elegáns, de szexi.
-  Nem jössz be?
- Áh, vannak elegen nélkülem is.
- Már csak a te széked üres ott mellettem. - harap a szájába.
- Az egyik oldaladon már van valaki. Az már fél siker. - gúnyolódtam.
- Na, Carlos. Gyere már. - nyavajgott.
- Miért?
- Még két perc a kezdésig. Legyünk ott időben.
- Nem megyek be.
- Akkor én sem. - harapott a szájába. Kezeit a nyakam köré fonta.
- De. Te bemész. - mondtam higgadtan. Megpróbált megcsókolni, de elfordultam.
- Carlos.. Ne tedd ezt velem.. Kérlek. Én nagyon szeretlek.. Igaz nem ismerlek olyan rég... De te és én ugyanazt akarjuk.
- Nem érdekel. - mondtam halkan.
- Carlos..
- Menj. Vissza. Arra. A. Kurva. Esküvőre! - ordítottam.
- De..
- Fogd már fel, hogy végig csak szórakoztam veled. - Üvöltöttem. Arca inkább haragot mutatott mintsem bánatot. Visszament a terembe és a lehető leghangosabban vágta be maga mögött az ajtót. Ch. Drámakirálynő.

Nem terveztem, hogy tovább maradok. Végigsétáltam a kis folyosón, hogy a hátsókijáraton osonjak ki. Talán még Emmával is összefutnék.
Elkezdődött a zene.
Hallottam, hogy valaki cipője kopog a lépcsőn. Amikor megláttam, hogy ki az visszahátráltam az egyik falhoz. Gyönyörű volt abban a hatalmas fehér ruhában. Mint egy igazi hercegnő. Ügyetlenül sietett le a lépcsőkön. Mosolygott. Nehéz volt beismernem magamnak, de tudtam, hogy az a mosoly egy őszinte, boldog mosoly volt az arcán.

Emma:

Megkezdődött a zene. Márk a helyén volt... Sajnos. Miért kell ilyen elkötelezettnek lennie?
Léna. Késett. Az ő része jött. Ez jellemző rá. 5 másodperc késés. 10 másodperc késés. 15másodperc...
30másodperc.
Márk idegesen pillantott rám. A vendégek halk beszélgetésbe kezdtek.
- Megyek és... Megnézem. - nyögtem.
Idegesen vágtam át a virágszirmokon, amit a kis koszorúslányok dobáltak el félpercel ezelőtt. Felsiettem a lépcsőn egyenesen abba a szobába, ahol Léna készülődött. Szintebetörtem az ajtót, de hiába. A szoba... Üres volt.

Carlos:

A ruhája, a haja.. A bőre illata, oly mámorító. Itt van. Engem ölel. Nem akar elengedni. Engem választott.
- Carlos.. Én annyira sajnálom.. - zokogta.
- Héj, princesa. - töröltem le a könnyeit. - Húzzunk el innen, jò? - aprót bólintott. Újjait az enyémre kulcsolta és indult volna, de én csak álltam ott és mosolyogva figyeltem. - Csak nem képzelted, hogy majd ebben a ruhában fogsz futni?

Egyszeűmozdulattal felkaptam és rohantam vele, ahogy csak tudtam. Mintha ezermillió kis szikra robbant volna a szívemben, olyan erőlöketet kaptam. Visszatért belém mimden, amit elvesztettem, amikor itthagytam. De ennek vége. Ő az enyém és senki másé! Örökre!
- Carlos. Oda a taxihoz! - kiáltotta.
- Taxival akarsz megszökni az esküvődről?
- Most az egyszer hagyd, hogy én irányítsak. - duruzsolta én meg csak felnevettem.
Amilyen gyorsan csak lehetett átvágtam a kerten és beszálltunk.
- A reptérre, kérem. - hajolt előre a sofőrhöz, aztán visszadőlt mellém. - Most miért nézel így rám?
- Még el sem mondhattam, hogy milyen gyönyörű vagy. - suttogtam és megcsókoltam.
- Te sem vagy semmi, amigo. - kacsintott és megcsókolt.
- Amigo? - nevettem. - Ezek után?
- Igazad van. - kuncogott. - Mindig több voltál mint egy barát.
- Sohe nem láttam még egy párt sem, akik ilyen gyorsan leléptek volna, ahogy kimondták az igent. - szólalt meg az öreg sofőr.
- És volt már része mennyasszony szöktetésben taxival? - kérdeztem.
A visszapillantóból láttam, meglepett arcát, de azt is ahogy elneveti magát.