Amigo

Hajnalban

Nagyon furcsa vagyis inkább ijesztő hangokra riadtam fel hajnal 1 tajekában. Csak arra tudtam gondolni, hogy betörő. Anya ilyenkor megy persze munkaútra...
Hallottam, ahogy feljött a lépcsőn. Az ajtö mögé bújtam a legveszélyesebb tárgyal amit találtam. Ez egészpontosan az angol szótár és kézikönyvem volt. Több mint 800oldal. Szóval a betörő a egyenesen a szobám felé igekezett. Hátrébb nyomta az ajtót én pedig a falnak paszírozódtam. A hatalmas sötét alak az ágyam felé igyekezett, de én mögé siettem és a lehető legnagyobb erőmmel fejbevágtam.
  - ....... - Nem értettem mit motyog az orra alatt..
  - Sainches?!
  - Ugye tisztában vagy vele, hogy még is ölhettél volna?!
  - Azt hittem betörő vagy.
  - Letetted a telefont.
  - Á-álmos voltam...
  - És akkor ki kell nyomni azt a kibaszott telefont?! - sötét volt, de ettől függetlenül éreztem, hogy szemei a dühtől elsötétülnek.
  - Nem...
  - Figyelj Léna! - közeledett hozzám majd a falnak nyomott. - Nagyon nem bírom, ha valaki úgy érzi, hogy parancsolhat nekem.
  - É-én nem..
  - Persze te nem. - erősen megmarkolta a kezem én pedig legszívesebben sikítottam volna.
  - Carlos.. Ez nagyon fáj...
  - Simán összeroppanthatnálak princesa.
  - Kérlek engedj el...
  - Oh, egyszer elengedlek, nyugi.
  - Carlos... Könyörgöm. - előjöttek a könnyeim és patakokként csordogáltak le az arcomom.
  - Princesa!  Te amo! Y diablos eres mío! ¿Usted entiende?!
  - N-nem értem...
  - Az enyém vagy, baszki! Vedd tudomásul!
  - De... Nekem.. Tomi..
  - Menj és mosd meg az arcod. Nem állnak jól a krokodil könnyek.

Hangja olyan hirtelen lágyult el. Kisiettem aszobámból és bezárkóztam a fürdőbe. Igen, kulcsra zártam az ajtót. Rettentően féltem, remegve a földre rogytam és sírtam. Nem bírtam kiigazodni rajta. A hét elején még normális volt... Nyomulós, de romantikus... Ő "adott Tomi kezei közé". És most mégis ilyen. Ezért tartották akkor vissza? Mert nem bírta kezelni az indulatait?
  - Léna, kész vagy már?
  - Hagyj békén!
  - Még mit nem!
  - Menj el.
  - Ha nem nyitod ki az ajtó, akkor betöröm! 

Inkább tettem, amit követelt. Nem akartam még nagyobb bajba keverni magam.
  - Jó kislány. - suttogta. Hanga ismét másfajta érzelmet tükrözött. Leült a kád szélére, az ölébe húzott és magához ölelt, én mégis úgy remegtem karjaiközt, mint a nyárfa levél. Kezét arcomhoz emelte, hogy letörölje a könnyeim, de összerezzentem.
  - Ne bánts... - zokogtam fel. - Kérlek ne üss meg.
  - Léna, nem akarlak bántani.
  - Az előbb... A szobában...
  - Ideges voltam! Kinyomtad a telefont, nem válaszoltál az üzeneteimre. Aggódtam. Nagyon felidegesítettél! Ezt soha többet ne csináld, jó?
  - M-miért voltál ilyen... Erőszakos?
  - Az lettem volna? - nevet fel kínosan.
  - Igen...
  - Csak védem azt, ami az én tulajdonom.
  - De...
  - Nincs de. -suttogta majd ajkát az enyémre tapasztotta. Csókját viszonoztam, de nem tudtam mit is tegyek. Rohadtul félek tőle, de akkor is vonz. Az ajkamba haraptam. - Kívánlak. Nagyon.
  - Carlos én...
  - Te.
  - Én...
  - Te az enyém vagy. - nyakamnakn esett és az ágyra lökött. Megint elfogott az az érzés, amit az első "együttlétünk" kor éreztem. Izgalom és bizsergés, de a félelem se maradt el.

Carlos egy pillanat alatt levetkőzött és már csak az alsója maradt rajta. Észnél kellett lennem. Szó szerint lerúgtam magamról egyenesen a földre. Értetlenül nézett rám, én pedig messzebb másztam.
  - Princesa, ez nem volt jó ötlet.
  - Félek tőled...
  - Mások is. De te más helyzetben vagy, mint a többiek.
  - Miért?
  - Mert te az ágyamban vagy.
  - Kanos balfasz vagy! - felpattantanés ki akartam menni, de elém állt.
  - Vond vissza!
  - Húzz innen! - az se érdekelt, ha megver. Arrébb akartam lökni, de megelőzött. Mögém lépett és hátulról megszorított. Mozdulni sem tudtam.
  - Azt hiszem ezt már nem hagyhatom annyiba. 

Ismét az ágyhoz cipelt. Leült és nemes egyszerűséggel a térdére fektetett. Próbáltam menekülni, de lefogott.
  - Mégis mit akarsz? Megversz vagy mi?
  - Megbüntetlek.
  - Miért? Te vagy az elmebeteg.
  - Fogd be! - ordított rám majd éreztem, ahogy a tenyere a fenekemen csattan.
  - Ezt hagyd abba! Kurvara fáj!
  - Nem érdekel. Legközelebb majd engedelmeskedsz!

Pontosan 10 csapást mért rám. Lehet nem tűnik valami nagy számnak, de nekem pontosan elég volt ahhoz, hogy zokogva meneküljek el tőle, amint enyhűlt a szorítása.
Nem akartam látni, nem akartam ismerni, nem akartam, hogy bármi közöm is legyen hozzá. Bebújtam a nappaliba a kanapé mögé és próbáltam elhalkulni, nehogy rájöjjön hová is bújtam. Hallottam közeledő lépteit, de mégis reménykedtem, hogy elmegy. Rettegtem tőle.
Leült mellém és magához vont. Ölelése meleg volt és kellemes, de nem éreztem magam biztonságban. Lágy puszit nyomott a homlokomra, át karolt és felemelt. Lassú léptekkel indult fel velem az emeletre. Remegésem enyhült és már nem sírtam.
  - Ez anya szobája... - szipogtam.
  - Sejtettem. - morogta és óvatosan az ágyra fektetett és fölém mászott. Óvatos csókokkal hintette be a testem.
  - Mit csinálsz?
  - Csak lazíts.
  - Ez anya ágya...
  - Számomra nincs nagyobb dicsőség, mint megrontani egy lányt a szülői ágyban.
  - De...
  - Tudom te még nem akarod. És ezt, mint mondtam, tiszteletben tartom és akkor teszem meg ha te kéred.
  - De.. Akkor most..
  - Csak játszunk. - suttogta és vetkőztetni kezdett. - Lazíts princesa. Nyugalom.
  - Te beteg vagy...
  - Nem. Egyedi, tökéletes, minden lány álma, egy igazi kaszanova, egy sármőr, egy...
  - Ne folytasd. - fogtam be a száját. Magamhoz húztam és lágyan megcsókoltam.
Mit csinálok?
Teljesen összezavarodtam. Már magam sem tudtam, mit és kit akarok. Megbolondított. Nem tudok rá mást mondani.
Miután levetkőztetett és persze én is őt, kezét legérzékenyebb pontomhoz vezette. Óvatosan maszírozni kizdett odalent, ezzel egy halk nyögést váltott ki belőlem.
  - Imádom ezt a hangot. - Morogta.