Amigo

Azt ígértem

Carlos

Őrültség volt? Felindulásból tettem? Már nem szeretném? Eldobtam magamtól?
Négy kérdés melyek közül csak egy hamis. Hamis és folytogatóan fájó feltevés, hogy már nem szeretném őt. Ahogy az a senkiházi nyomult rá... pusztán azért, hogy engem idegesítsen. Nem bírtam. Egyszer volt erőm a számomra legfontosabb személy szemébe hazudni... Annak a szemébe, aki a világot jelenti... Vagyis... jelentette számomra. Ha jellemezni tudnám őt, azt mondanám  ő az a lány, aki a nap első sugaraként érkezik a földre és félve érinti azt. De ha már kellően megerősödött, a legnagyobb melegséget fogja nyújtani a föld legridegebb részeinek. Amikor Magyarországra érkeztem biztos voltam benne, hogy ez is egy olyan hely, mint ahonnan jöttem. Unalmas, tömeg lányok, akik majd omladoznak értem. Erre... Ott ült ő az első padban. Csak egy futó pillantást vetett rám és azt is úgy, mintha tudná mekkora szemét is vagyok igazából. Abban az egyetlen pillantásban a létező összes lány utálata benne volt, akit kihasználtam. Millió utálkozó tekintet egy rideg szempárban.

"
- Ülj le oda. Léna mellett van még egy hely. - Mondta kedvesen a tanár, ám a lány már közelsem bizonyult ilyen kedvesnek. Elfordult. Nem volt kíváncsi rám.
- Chio. - próbáltam oldani a feszültséget egy laza mosollyal. Tudom, hogy jól nézek ki, basszus!
- Csá. - dörmögte. Még csak rám se nézett.

Megfogadtam, hogy nem adom fel. A ridegsége kíváncsiságot ébresztett bennem ezért tovább próbálkoztam.

- Carlos vagyok. Carlos Sanches.
- Léna.
- Gyönyörű név, princesa.
- Tessék?! - úgy nézett rám, mint aki rögtön rosszul lesz tőlem.
Elővette a telefonját és inkább azt a szart nyomkodta. Basszus. Hallottam, hogy mindenki rólam dumál erre ő zenét hallgat. Jól van princesa. Te kezdted!
- Az órán figyelni kéne.
- De engem nem érdekel az óra. - morogta. Lehet megvan neki...
- Elveszem a telefonod. - morogtam ő pedig megforgatta a szemét.
- Azt próbáld meg. - nevetett fel.
"

Az a nevetés nyitott kapukat előttem. Tudtam, hogy nem fog sokáig figyelmen kívül hagyni. Éreztem. Ugyanakkor ott volt egy "mi van ha?" érzés.
A folytonos ellenszenve és makacssága pattintott szikrát a szívemben..
Azt ígértem neki, hogy örökké vigyázni fogok rá, azt hogy mindig ott leszek neki. A franc se gondolta, hogy Tomiért fog rohangálni. Úgy szalad hozzá akár egy kölyök kutya a gazdájához.
Ennyire férre ismertem volna? Szeretett valaha is?