Amigo

Olyan nincs

A héten nem mentem be az egyetemre. Egyszerűen nem tudtam volna komcentrálni. Folyton csak.. Az a dolog van az eszemben. Carlos velem volt, amikor csak tudott. Suliba ő sem ment, de a munkából már nem tudta kikérni magát. Arról persze gondoskodott, hogy egy percig se legyek egyedül. Javier mindig pár perccel Carlos távozása után érkezett és pár perccel előtte ment el. Kedves Carlostól, hogy megkérte Javiert, hogy nézzen rám... És az is kedves tőlük, hogy álcázni próbálják, mintha nem beszéltek volna errő soha. Tényleg jól esik. Egyáltalán nem haragszom Carlosra, hogy elmondta a barátainak, mert tudom, hogy őt is megviselte ez a dolog... De előttem inkább a kemény férfit mutatja, hogy erőt adjon nekem ezzel. Hogy megnyugtasson.
Nem hinném, hogy Alvaroék bármi használhatót is tanácsolhattam neki, de legalább tudja, hogy számíthat rájuk és megbízik bennük.
- Oké, akkor én lassan megyek. - állt fel Javier a kanapétól.
- Màris? - néztem az órára. - Még csak fél hat.
- És?
- Carlos nyolckor végez.
- És? - vágott értetlen képet.
- Nagyon kedves tőled, hogy átjösz, amikor nincs itt... Tényleg jól esik a társaság.
- Szóval végig tudtad? - vigyorodott el kínjában én meg halványan bólintottam. - A fenébe.
- Tényleg jól esett a társaság. Ha magamban lettem volna... Tuti begolyózok. Köszönöm.
- Semmiség. - villantott egy laza szépfiú mosolyt. - Egyébként... Megsúgnám, hogy a drága életed szerelme nem nyolckor végez ma.
- Péntek van. Kettőtől nyolcig van.
- Igen, nos...
- Javier.
- Tudja, hogy milyen nehéz most neked ez a dolog, neki sem könnyű, de nagyon rossz azt látnia, hogy egy zombiként vonszolod magad szobáról szobára, életkedv nélkül. Fel szeretne vidítani egy kicsit.
- Mégis hogyan?
- Na, azt már nem. Majd megtudod. De ha rám hallgatsz akkor kikészítel valami szép ruhát.
- De..
- Nincs de. Most menj, tusolj le, csinálj valami jó frizurát, smink, szép ruha. Valami olyan melltartó, ami jól felnyomja az ikreket. - hadarta. - Már tudom is! Van az a kék ruhád tudod! Na, az tökéletes lesz.
- Javier...
- Hm?
- Soha nem volt még rajtam az a ruha előttetek.
- Igen... Szóval.. Öhm.. Ez most nem fontos.
- Javier.
- Léna, Carlos fél óra múlva itt lesz. Szerintem haladnod kéne.
- És ha nem?
- Akkor felhívom és közlöm vele, hogy láttalak egy másik pasival.
- Hülye vagy.
- Te meg Carlos barátnője. Na? Melyik a fárasztóbb?

Carlos hamarosan megérkezett. Öltönyben. Rohadt szexi volt. Lágy csókot lehelt az ajkamra majd szó nélkül kivezetett a lakásból. Az utcán egy taxi várt ránk. A sofőr nem kérdezett semmit. Carlos mindent eltervezett. Az út csendben telt. Egyikünk sem szólalt meg, de nem is volt baj. Ez nem amolyan kínos csend volt. Nem, ez telis tele volt izgalommal.

A Paraíso előtt állt meg az autó.
Ez az egyik legjobb étterem a városban. Az agyam egyből komplikálni kezdett. Vagy valami nagyok komoly dologról kell beszélnünk vagy elvesztette a fonalat, hogy hogyam is tehetne boldoggá. Bár.. Carlos egyenes ember. Többnyire. De ha valami böki a csőrét, akkor azt nyíltan elmondja. Az utóbbi felvetés pedig képtelenségnek tűnik.

- Princesa. - segített ki a taxiból. Óvatosan átfogta a csípőmet és úgy vezetett be az ajtóig.
Váltott pár szót egy öltönyös alakkal, aki csak felnevetett és bólintott. Carlos egyenesen az étterem hátsó részébe vezetett.
- Carlos. - kezdtem, de mutató újját a számra nyomta. Egy kedves mosolyt eresztett felém majd kihúzta a székem.
- Tudom, hogy nagyon furcsának tűnik most ez az egész, de... Ki szerettelek volna mozdítani a konfortzónádból.
- Igazán kedves tőled, hogy a depressziómat konfortzónának nevezed. - gúnyolódtam.
- Tisztában vagyok vele, hogy nőként mindenbe bele kell szólnod, de nem kértem, hogy szólj közbe. - mondta kaján mosollyal, szemei pedig a dekoltázsomra tévedtek.
- Emiatt a megnyílvánulásod miatt itt is hagyhatnálak, ugye tudod?
- Tudom, de nem fogod megtenni. - szemei még mindig a dekoltázsomon időztek.
- Nem? - macagtam föl, ő pedig végre rám nézett. A szemembe.
- Nem. - körbe nézett, egy pincér után, aki vette a célzást és már az asztalunknál is volt. - Egyenlőre csak két pezsgőt szeretnénk. Két pohár Summaroca jó lesz.
- Azonnal hozom.
- Ha jól értem azt szeretnéd, hogy ne szólaljak meg?
- Még ne.
- Még? - vontam fel a szemöldököm. Csak bólintott aztán tanulmányozni kezdte az étlapot.
- Vicces. De ez az egyetlen étterem, ahol egy kissebb vagyont kérnek el egy vacsoráért, pedig még én is jobban főzök. - kezdte. - Kiváló a kaja, de! Lehetne jobb is. Érted mire célzok ezzel?
Megráztam a fejem.
- Nem baj. - nevetett. - Pár héttel ez előtt anya kertelés nélkül rákérdezett, hogy mik a terveim a jövőre... Jövőnkre nézve.
A pincér egy pohár pezsgőt tett le elém. Remegő kézzel nyúltam érte. A gyomrom már így is görcsben volt... Aztán megláttam a pohár alján.. Egy aranygyűrű, gyönyörű kék kővel díszítve.
Carlos továbbra sem nézett fel az étlapból.
- Carlos én..
- Még nem kell közbe szólnod. - sóhajtotta.
- De. Azt hiszem pont most kell. Én nagyon szeretlek... De a válaszom nem.
- Nem?
- Nem...
- Tessék?! - szemei teljesen elkerekedtek. - Te. Komolyan NEMET mondtal nekem?
- Igen. - hajtottam le a fejem.
- Adta Isten. - dőlt hátra megkönnyebbülve.
- Mi?!
- Ezt akarom neked kinyögni már mióta. Hogy én még nem állok készen arra, hogy elvegyelek. És jövőre sem. Se két év múlva. Inkább négy vagy öt év múlva...
- Megnyugtató, hogy ezt azután közlöd velem, hogy kiderült, nem lehet gyerekem.
- Léna.. Ehhez ennek semmi köze.
- Egyet magyarázz meg nekem! Ha nem akarsz elvenni... Akkor mit keres egy eljegyzési gyűrű a poharamban?
- Mi?! - kapta a tekintetét az italomra.
- Ez nagyon úgy tűnik, hogy eltervezted, hogy megkéred a kezem... Aztán... Visszahátrálsz.
- Én nem hátrálok vissza!
- Akkor?!
- Elnézést... - állt meg mellettünk egy harminc körüli férfi. - Azt hiszem.. Összekeverték az italunkat..

Tátott szájjal figyeltem, ahogy kicseréli a poharakat és visszasétál az asztalukhoz. A nő aki vele volt azonnal sírni kezdett és a férfi nyakába borult. Kőrülöttük mindenki tapsolt.
- Elképesztő látni egy normális kapcsolatot igaz? - kérdezte Carlos.
- Igen..
- Vicces nem? - horkantott. - Én szarul időzítek, a pincér béna... És tádám. Katasztrófa. Pedig csak szerettem volna megbeszélni a dolgokat.
- A... Dolgokat?
- Igen. - sóhajtotta. - Mindennél jobban szeretlek.. És nem akarom, hogy szomorú légy miattam. Megszöktettelek az esküvődről, hogy velem legyél boldog, de... Ez nehéz. Te mennyasszony voltál. És én nem akarok megházasodni még. Voltaképp.. Emiatt vesztem össze anyával is.
- Mert ő azt szeretné, hogy megkérd a kezem?
- Nem. Ő azt szeretné, hogy boldogok legyünk. És célzott rá, hogy te majd egy nap meg szeretnél házasodni...
- Biztosíthatlak, hogy az a nap nem most vagy két év múlva lesz.
- Úgy érzem van pár dolog, amit muszáj lesz átbeszélnünk. - mondta alighallhatóan.
- Igen...
- Nem szeretném, ha bármit is félre értéknél. Én nagyon szeretlek, nincs de és nincs csak. Szimplán szeretném, ha előbb minden a helyére kerülne. Befejezzük a tanulást, sikerülne munkába állni meg ilyenek. Nem szeretnék több kavarodást kettőnknek...Azt hiszem én mindent elmondtam, amit akartam.
- Megértem az érveidet. - vettem egy nagy levegőt és bele kezdtem.
- Csak?
- Nincs csak.
- Akkor mégis miért mondtál nemet? - akadt ki.
- Meg se kérted a kezem! - kontráztam.
- De akkor is ezt válaszoltam volna.
- Butaságank tartom hogy belerohanjunk fiatalon egy esküvőbe... Majd egyszer, ha úgy érezzük. Az érveim ugyanazon, amik neked.
- Szeretlek. - suttogta. Kezei közé fogta az arcom és megcsókolt.
- Én jobban.
- Olyan nincs. - nevetett. - Hisz képes lettél volna német mondani.
- Akkora hülye vagy.