Amigo

Soha? Soha!

Elérkezett hát a szerda is. Ez azért jó, mert ezen a napon az ember érzi, hogy már nem kell sok ahhoz, hogy pihenhessen. Nagy nehezen kimásztam az ágyból aztán nekiláttam a szokásos reggeli rutinomnak. Tehát kinyitotta a szekrényemet és próbáltam kitalálni, hogy mit vegyek fel. Ma nem gondolkodtam ezen olyan sokáig, mint általában. Egy sima világoskék csőfarmert vettem fel hozzá egy fekete bő atléta felsőt és a fekete tornacsukámat. A rutin folytatódott, tehát bepakoltam a táskámba és haladtam reggelizni.

 Eldöntöttem, hogy sietni fogok a kajálással, hogy még csak véletlenül se futhassak össze Carlossal. Nos, ez a tervem akkor hiúsult meg, amikor leértem a konyhába. Anyám nevetését hallottam és egy számomra irritáló, ugyan akkor hátborzongatóan szexi mély hangot. Anyám és a fiú, aki keseríti az életem, jó ízűen nevettek az asztalnál ülve.

- Mit keresel itt? – szegeztem Carlosnak a kérdést.

- Neked is jó reggelt, princessa. – kacsintott felém a spanyol én pedig helyet foglaltam az asztalnál.

- Jaj, Léna! Ne legyél ilyen udvariatlan Carlossal. Már mióta kint várt, szóval inkább behívtam.

- Ugyan már, Andi. Ez a legkevesebb, amit a gyönyörű lányáért tehetek.

A pofám leszakadt, hogy az a hülye ennyire nyalizik anyámnak, akit egyáltalán nem zavart ez az egész, mert úgy ugrálta körbe a spanyolt, mint valami szerelmes kiscsikó. Egy falat se ment le a torkomon. Felálltam és „óvatosan" beletettem a tányérom a mosogatóba.

- Nem vagy éhes, kicsim?

- Elment az étvágyam. – vetettem oda flegmán és elhagytam a házat egy nagy ajtó csapódással.

Carlosnak persze nem kellett sok idő, hogy beérjen.

- Lassítanál?

- Már le is koptattad anyámat?

- Nagyon aranyos nő, de nem az esetem. - vont vállat.

- Ahogy láttam, ha megkérnéd, igent mondana.

- Hm... Akkor a mostohaapukád lennék.

- Istenem! Könyörülj rajtam. – Néztem fel az égre és széttártam a karjaim. – Kérlek, küld haza Emmát és vidd jó messze Carlost. Ha kell neked szentelem az életem és apácának állok. Ámen!

- Apácának? Tehát szűz vagy?

- Mi közöd hozzá?

- Csak egy kérdés volt.

- És ha az vagyok, akkor mi van?

- Akkor értékes vagy.

- Haha és akkor te mi vagy? Lejárt lemez?

- Nem. Én egy rossz fiú vagyok. Tudod a főgonosz a kis történetedben.

- Csak hiszed, amigo.

- Hidd csak el, princessa. Én vagyok a rossz fiú a love sztoridban. Csak az a kérdés, hogy neked ki kell? Én a tökéletes vagy Tomi a szőke herceg, aki a palotán kívülre nem merészkedik.

- Még hogy nem tepersz.

- Nem is! Ha megmondtam, hogy egyszer az enyém leszel akkor úgy is lesz.

- Te hülye vagy, nem rossz fiú.

- Nem. Csak kivárom a pillanatot, hogy magadtól szaladj a karjaimba. – egyik kezével átölelte a derekam és szorosan magához vont. – Piroska is maga ment a nagy ijesztő farkashoz.

- De a farkas rendezte meg az egészet.

- A lényeg ugyanaz.

- Nem! Mert Piroska győzött. A vadász segített rajtuk.

- Mint már mondtad, a farkas rendezte meg a történetet. Én pedig már kiiktattam a hőst.

- Te beteg vagy!

- Igen. Betegesen vágyom rád. Annyira, mint más lányra még soha!

- Soha? – kérdeztem és körbekulcsoltam kezeimet a nyaka körül.

- Soha. – suttogta és közelebb hajolt, hogy megcsókoljon, de a szájára tettem az ujjam.

- De szar lehet. – sóhajtottam és otthagytam.

Természetesen újra mellém ért és tovább pofázta a hülyeségeit, amit próbáltam leszarni, de valamiért figyeltem rá. És ez rohadtul idegesített. Mikor a sulihoz értünk sokkal beszédesebb lett. Már nem csak rólam meg magáról dumált, hanem Tomiról is, ami szintén irritált. Lehet, hogy neki egyáltalán nem szimpatikus, de nekem nagyon bejön a srác. Mikor Tomiék mellett haladtunk el futólag oda szóltam neki.

- Áll még a szombat?

- Még szép!

- Hánykor?

- Hatra érted megyek.

- Okés.

Haladtunk tovább befele. Nem volt nehéz észrevenni, hogy Carlost majd szétveti az ideg. Nem szólt hozzám, a nyaka megfeszült, pont úgy ahogy az izmos karja, amikor ökölbe szorította a kezét. Próbáltam ne nevetni, de egy idő után már nem bírtam.

- Csak nem ideges vagy?

- Olyannak ismersz?

- Nem tudom. Nem ismerlek.

- Még három hét. – nevetett fel. – És a karjaimba omlassz azt zokogva, hogy szeretsz.

- Amigo! Te nagyon el vagy tévedve.

- Annyira nem.

A termünkhöz értünk, kinyitotta az ajtót és természetesen előre engedett. Leültünk és újra mondani kezdte a hülyeségeit.

Minden szünetben dumált nekem, ami egyre aggasztóbb, hogy volt, amin nevettem is meg tényleg érdekelt. Lehet kicsit félre ismertem és annyira mégse bunkó. De egy határt már, akkor is túllépett. Utolsó óra után még az egyik vakációjáról mesélt, amikor a barátaival fociztak, de nem tudta végig mondani, mert a szőke hercegem közbe vágott.

- Haza kísérlek, mit szólsz?

- Az a helyzet, hogy már más programom van.

- Mi?

- Át jön hozzám. – válaszol helyettem Carlos.

- Hozzád? Mégis minek?

- Valljuk be. Érdekesebb vagyok nálad.

- Kajálunk csak... - mondom halkan, de a két fiú rám se hederít.

Konkrétan olyannyira lefoglalta őket a kakaskodásuk, hogy észre sem vették, hogy elmentem. Egész úton azon agyaltam, hogy vajon Carlos mikor jön már utánam. De nem jött. Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy Tominak most miért lettem ennyire fontos. De ezt se tudtam kitalálni. Az oké, hogy mindig flörtölgettünk meg ilyenek, de most?! Ezek az eddigi legnagyobb lépései felém.

Nagyjából egy órán át ültem Emmáék háza előtt, mire megláttam Carlost. Kicsit másként nézett ki, mint amikor utójára láttam. A haja kócosabb volt és a pólója koszos volt itt-ott szakadásokkal. Aztán ahogy közelebb ért tisztán láttam a monokliját és a felrepedt ajkát.

- Te jó Isten! Veled meg mi történt?!

- Látnod kéne a herceged. – Röhögött föl.