Amigo

Választanom kéne, nem?

Az elmúlt hetekben egyszerűen csak pörögtem. Próbáltam csak arra koncentrálni, hogy jól érezzem magam. Egyszerűen csak azt vettem alapon, hogy fiatal vagyok és ki akarom élvezni az életet.
És nem bántam.
Tomival kezdtük egyre jobban megismerni egymást. Nagyon imádom a srácot. Azt, hogy ha tényleg oda teszi magát igazi kis romantikus lélek tud lenni. És végre kezd megbarátkozni a tudattal, hogy Carlossal barátok vagyunk.
Viszont míg Tomival lassan haladunk.. Addig én a lehető legtüzesebb éjszakákat töltöttem a spanyollal.
Carlos egyszerűen olyan érzéseket tud kicsalni belőlem amikre soha nem gomdoltam. A puszta csókjától is a legégetőbb forróság önt el. Vágyom rá, ahogy ő is rám. De nem fog teljesen megkapni.
A szűzhártyám érintetlen, de egyéb részeim már nem.

Anya... Nem is tudom, hogy mit mondjak arról, hogy mit gondolhat rólam és Carlosról. Lehet nem is akarom tudni.
Aztán az egyik nap mégis bele gondoltam...

Novemberr 11 Péntek

A héten nem voltam suliban. Anya munka miatt elutazott. Azt mondta jobb esetben vasárnap jön. Szóval... Amilyen hülye vagyok kihasználtam az alkalmat, hogy ne menjek. Carlosnak és Tominak azt mondtam beteg vagyok, Emmának pedig minden este elsírtam magam.
A bűntudat minden formában emésztett. Emésztette a gyomrom saját magát, mert egyszerűen nem tudtam enni... A lelkem remegett.. A szívem fájt. Komolyan, hogy lehettem képes ilyenre. Csalom a pasimat, akit szeretek azzal aki a legcsodásabb élvezeteket nyújtja nekem mert... Vágyik rám, magának akar. Egyszerűen képtelenség eligazodni rajta.
Elkellett távolodnom tőlük. Meg kell tudnom, mit akarok valójában.
A lehető legkevesebbet kommunikáltam velük. Amikor átjöt valamelyik, akkor még az ajtóban leráztam őket azzal, hogy nem akarom megfertőzni őket, fáradt vagyok, itt van az orvos, anyával komoly beszélgetésbe vagyunk benne...

És ez egy ideig be is vált.
A mai napig.
Tessék!
Carlos 20perce itt áll az ajtóban, a lehető legidegesebben, én pedig bezárkóztam, hogy ne tudjon bejönni.
Kellett ez nekem?

- Nyisd ki! - parancsolta.
- Dolgom van...
- Léna! Ha nem nyitod ki, én betöröm ezt a rohadt ajtót.
- Úgysem fogod. - vágtam vissza. Persze tisztában voltam vele, hogy megtenné. Őt nem tartja vissza semmi...
- Ugyan miért nem?
- Mert anya soha nem fog többet ide engedni!
- Anyukád imád engem. - igaza van. Nem tudtam mit reagálni. Inkább csendben maradtam. - Léna... Nyisd ki az ajtót... Kérlek.

Kéri? Ő soha nem kér semmit. Neki, ha kell valami akkor elveszi...

Remegő kézzel a kulcshoz nyúltam. Épphogy elfordítottam a kulcsot ő már be is rontott.
Megragadott és magához szorított. Hiányzott az ölelése. Az hogy a katjaiban lehessek. Az illata. Hallani a szívdobogását. Érezni a tincsei selymességét, amikor a hajába túrok. Megborrzongani amikor enyhe borostája lágyan szántja a bőröm. Ő maga.
- Ugye nem hiszed, hogy egy percig is elhittem, hogy beteg vagy. - morogja én pedig eltávolodtam tőle.
- Nem hitted?
- Nem. Aki beteg az nyűgős, fáradékony, látszik rajta. Ezzel szemben te általában is ilyen vagy. Ha beteg lennél az átlagnál rosszabbakat produkálnál.
- Nagyon vicces vagy.
- Tanulhatnál tőlem. - horkant fel. - Mert te egyáltalán nem vagy az! Mi az oka, hogy nem jöttél?
- S-semmi...

Megragadta a csuklóm... Az érintése... Akármennyire is fájt a szorítása... Minden pillanatát ki akartam élvezni. A ujjai melegségét, mikor a csuklómat szorítja. Nem is figyeltem arra mit mond. Hogy leordítja a fejemet, mert átvertem.

- Figyelsz te rám?!
- Nem. - suttogtam.
- Mi van?! - akadt ki most már teljesen. - Mégis mi bajod van?
- Nekem? - nézek rá értetlenül.
- Nem, a csajnak mögötted! Szerinted?
- Nem tudom...
- Bevettél valamit?
- Nem.
- Tudsz normálisan is válaszolni? - rázza meg a vállam én pedig dühtől elsötétült szemeit figyelem.

Olyan gyönyörű barna szemei vannak. Miért csak most figyelem meg? Sűrű szempillái olyan tökéletesen ölelik körbe szemeit. Tökéletes.
- Olyan gyönyörű szemeid vannak... - Bukott ki belőlem.
- Léna, minden rendben van?
- N-nincs.
A kanapéhoz vezetett, leült és az ölébe húzott, ám akkor már magam sem tudtam mi van velem.
Szeretem, hogy ő irányít. Olyan mint egy felnőtt, én pedig gyerek lehetek mellette. Lehetk jó, akkor büszke rám. Lehetek rossz, akkor megbüntet. De ha nem is lehetnék az övé, akkor is magának akarna.
- Meséld el szépen mi jár a fejedben.
- Szó szerint?
- Igen. - bólint.
- Azon gondolkodom, hogy milyen vagy. Olyan szépek a szemeid, de nekem ez mégis most tűnik fel. Pedig már hónapok óta ismerlek.
- Princesa... - lágyan elmosolyodik.
- Nem becsüllek meg normálisan. Én egy szerencsétlen vagyok...
- Ezt fejezd be.
- Tomi aranyos velem, te pedig tökéletes vagy...
- Ez hogy jön most ide? - nevetett fel zavartan.
- Választanom kéne, nem? - kuncogtam. Carlos teste megfeszült és tudtam, hogy már érti mi bajom van.