Amigo

Amatőr lettél

- Köszi, hogy nem harapod le a fejem. - nyögte ki Em a kocsiba.
- Ha nem versz át, valószínű nem jövök el...
- Léna nagyon kiborult...
- Tudtad, hogy ez lesz, nem?
- Számítottam rá...
- És mégis elküldted nekem a meghívót.
- Igen.
- Azért mert biztos vagy benne, hogy sikerül újra meghódítanom.
- Nagyon bízom a képességeidben.
- Oh, köszönöm a bókot. - színpadiaskodtam, ő pedig elnevette magát.
- Neked soha nem volt szükséged bókokra. Eléggé nagy már az egód, ahhoz, hogy ne tudjon lejjebb menni.
- Lehet, hogy igazad van.
- Biztos. Amúgy otthon vár rád egy kis... Öhm, ajándék.
- Na. Rám aztán nem kéne költened.
- Nem én vettem. Még Léna. Karácsonyi ajándéknak szánta, de soha nem kaptad meg, mert kidobta a kukába.
- Mi?
- Aha. Anya mesélte. Egynappal azután jött át, hogy elmentél. Békülni akart... Gondolom.
- Te meg kikukáztad?
- Nem én. Anya volt. El akarta neked küldeni, de mondtam, hogy ne.
- Miért?!
- Hagytam volna, hogy megszakadjon a szíved, mert minden tönkrement aztán változhatott volna, de mégsem?
- Ördögi vagy...
- Ezt bóknak veszem.
Léna békülni szeretett volna... Azt hittem a téliszünetre már kellően megutált, ahhoz hogy a halálba kívánjon...
- Szóval, van már valami terved, hogy hogyan hódítod meg?
- Mindent elterveztem.
- Ez de édesen hangzott. - nevetett.
- Komolyan mondtam! - erősködtem és előszedtem pár összegyűrt papírt. - Látod. Kidolgoztam mindent.
- Kidolgoztad?! Régen ezek reflexből mentek. Jézusom, Carlos. Te amatőr lettél!

Nem lettem amatőr. Nem. Egyszerűen csak most már komolyan veszem azt, amit eddig csak egy buta játéknak gondoltam. Elnyerni valaki tetszését, bizalmát, szívét. Ez már közelsem játék. Ebben a pár napban vagy nyerek... Vagy... Örökre elvesztem azt, aki a világot jelenti.

Az ajándék csomagolása érintetlennek tűnt. Ott hevert az ágyon és csak arra várt, hogy kibontsam... Pedig én még csak közelíteni sem tudtam felé. Emlékek milliói ugráltak be és egyre nagyobb bűntudatot ébresztettek. Az ajkai, az érintése, az illata...
A lehető legóvatosabban téptem fel az apró mikulásokkal díszített csomagolópapírt, mintha olyan sokat számított volna. Léna úgy is azt hiszi, hogy valamelyik szemétdombon hever.
A szívem majd felrobbant, amikor megláttam a képet. Ő és én... Ez volt a kedvenc képem. Az üveg egy picit meg volt repedve, gondoltam biztos, akkor történt amikor kidobta a kukába...
"A lány, aki két méter távolságot kért tőled és Te, aki egy életet adtál neki a közelségeddel."
A szívem egyre jobban fájt az olvasottaktól egyetlen egy szó vízhangzott bennem:
Elbasztam!

Délben Emma ismertette velem a haditervét, hogy hogyan is juthatok mindennap a mennyasszony közelébe.
Kezdve a ma estével. Ma az ifjú pár tánc órára fog menni, ahol tovább fejleszthetik nem létező tánctudásuk, eddig sem létező alapjait.
- És mégis, mit mondjak mit keresek ott? - nevettem fel kínomban.
- Én tudjam? Te vagy a nagy szívtipró.
- Oké, akkor gyere velem!
- Mi?!
- Gyere el a partneremként.
- Borítsam ki ennél jobban? Ezek után örükök, hogy még hivatalos vagyok basszus. Meghívtam a volt barátság extrákkal kapcsolatát az esküvőjére..
- Na, jó. Akkor nincs más választásom. Rögtönözni fogok.
- Na ez a beszéd! És mit mondasz, akkor miért is vagy ott?
- Rövidtávú a memóriád, drágám? Majd ott helyben eldől miért vagyok ott.
- Jó, rendben. - nyugtatta magát.
- Em... Bízz kicsit az egómban, ami egyszer már az ágyadba vitte Lénát.
- Hogy mi?!
- Mármint...
- Az ágyamban? Ti az ágyamban csináltátok?!
- Tipikus nő... Persze, hogy minden mást meghall, de a lényeget azt nem.
- Ugye csak vicceltél az előbb?
- Persze....
- Tényleg?
- Nem.