LoveGame

VIII. Hello világ!

Nem sokkal később a telefonom csörgése zavart meg minket, csodálkoztam, hogy itt egyáltalán van térerő. Bár igencsak szerencsém volt, ugyanis apa hívott hogy anyával épp úton vannak a kórházba és a kisöcsém mindenáron ki szeretne végre jönni. A mondat, ahogy elhagyta a száját, kinyomtam és rohantam az autó felé. A szívem megintcsak hevesen zakatolt immáron az izgatottságtól, na meg attól, hogy félelem kerített hatalmába mert ott akartam lenni.

- Harry, anya szül. Oda kell érnem – rohantam a lépcsőn felfelé, ő pedig utánam. Biztosan gyorsabban teljesítettem ezt a távot, mint bármelyik síkfutó valaha életében. Egy percet sem akartam elveszíteni.

- Add ide a kocsikulcsot - szólt Harry, mikor mellé értünk.

- Miért?

- Mert sík ideg vagy, nem vezethetsz így. Ülj be- kapta ki a kezemből a kulcsokat és nem sokkal később már suhantunk is a belvárosi kórház felé. – Nyugi már, minden rendben lesz velük – tette kezét az enyémre, amit eddig folyamatosan csak idegesen tördeltem az ölemben.

Már minden lehetséges negatív verzió lepergett a szemem előtt, eszembe se jutott, hogy ez jó dolog. Egyelőre csak arra tudtam gondolni, hogy egészséges legyen Noel és anya is. Igazából jól esett, hogy Harry rögtön nyugtatni próbált és szinte látott rajtam minden érzelmet. Ahogy alig egy órája én nyugtattam meg őt, most ő tett hasonlóan velem. Egész oda úton azt mesélte, hogy gondoljak bele mennyire jó lesz pár órán belül az ölemben tartani az öcsémet. És hatásos volt. Valami miatt a gondolatok és a magabiztossága rám is rám ragadt és kicsit nyugodtabban sikerült már a kórház parkolójában kiszállnom a kocsiból.

A hatalmas üvegajtón egy Szülészet tábla lógott, én pedig szinte feltéptem azt Harryvel a nyomomban. A folyosón rögtön kiszúrtam a nagyit és nagypapámat. Jól megölelgettek és innentől kénytelen voltam nyugodtan várni. Nem sokkal később nyílt az ajtó és kilépett rajta apa egy nagyon aprócska fehér takaróba csavart csodával.

- Titanilla, bemutatom neked az öcsédet, Noel Hilmert – mosolygott apa, én pedig csak könnybe lábadt szemekkel pislogtam a kis cukorságra. Eleinte ódzkodtam tőle, de végül apa rábeszélt, hogy fogjam meg. Annyira pici volt és törékeny, alig mertem még csak hozzáérni is. Mikor mamáék arrébb vonultak apával, Harry mellém lépett és széles mosollyal kémlelte a kisfiút.

- Szia kisöreg, de apró vagy – simogatta meg az arcát. Fura volt látni, ahogy Harry tekintete a babára nézve ellágyul. Levette őt is a lábáról, amit sohasem gondoltam volna.

A kisbabával végül bementem anyához. Hát az elmondása alapján én biztos, hogy nem fogok túlélni egy szülés, de talán csak még nagyobb hősként tekintettem így rá na meg a babára is, hiszen egy csapatként csinálták végig.
Nem maradtam sokáig, ugyanis Harry kint várt rám. Láttam anyán, hogy fáradt volt és nem akartam téblábolni itt, így miután anya a kezembe nyomott egy hosszú listát, amiket holnapra hozzak be, mivel apa bent marad a kórházban éjszakára már távoztam is a kórházból. Noel nagyon hirtelen jött, és korábban is pár nappal mint azt a doktor jósolta. Anya az én szülésemből kiindulva mindig könnyelműen annyit mondott, hogy ha be is indul otthon sok ideje lesz hiszen velem majdnem egy teljes napig fájásai voltak mielőtt beindult volna a szülés. Nos, Noel meglepte őt és alig volt idejük beérni a kórházba, hiszen nagyon sietősen itt akart lenni. Én örültem, tudtam, hogy igen fájt anyának és szenvedett, viszont legalább nem húzódott el nagyon.

- Ha bármi baj van szólj Anne-éknek, rendben?

- Oké, reggel jövök- nyomtam apró puszil Noel fejesecskéjére, majd kiléptem a kórházi szobából. Harry türelmesen ült az egyik széken, és a telefonját nyomkodva várt rám. Ma csak meglepetéseket okozott, komolyan rég hazamehetett volna nélkülem. Azt hiszem kezdek rájönni, hogy van szíve.