LoveGame

Epilógus

Két évvel később

Nos, a nevem Titanilla Hilmer, még mindig. És még ugyancsak mindig Londonban élek, igaz már egyedül. Egy hatalmas felhőkarcoló egyik lakása az otthonom, amiből gyönyörű látvány tárul elem a kivilágított Londonról.

Felnőttem.

Író lettem, amit a mai napig őrületes így kimondani. Ki gondolta hogy egy tinilány bugyuta gondolataiból egyszer könyv lesz? Valóra vált az álmom.

Sokat kallódtam. Idő kellett míg rájöttem mit is szeretnék csinálni az életben, és most azt gondolom jó helyen járok.

Idő kellett arra is, hogy a szerelemben felnőjjek. Hogy elengedjek dolgokat, sérelmeket és új lapokat nyissak. Évekig voltam egyedül és ez idő alatt megtanultam élvezni a szingliseget. Úgy éreztem nincs szükségem senkire ahhoz, hogy élvezzem az életet. Mostanra jutottam el odáig, hogy talán készen állnék egy kapcsolatra, egy igazi felnőtt kapcsolatra. Játszmák, és kétségek nélkül.

Egyértelműen idő kellett, hogy megtaláljam önmagam, de úgy gondolom ez minden velem egykorú lánnyal így van. A húszas éveink eleje talán a legnehezebb, míg meg nem találunk egy utat, ami helyes és amelyiken száz százalékig boldog vagy. Egyszerűen időt kell hagyni magunknak rá.

A régi barátaim közül lényegében mindenki mellettem maradt. Sophia továbbra is a legjobb barátnőm és a fiúkkal is gyakran összejárunk. Már nem feltétlen az eszement bulizás a cél, sokkal inkább hogy beszélgessünk és kiélvezzük, mikor időnk szakad egymásra.

És nos Harry..

A nyaralásról visszatérve lényegében néha összejártunk, próbálkoztunk de talán nem eléggé. Sosem mondtam neki mennyire szerettem és ő sem. Kerülgettük egymást, játszadoztunk. Makacsok voltunk és végül feladtuk, így mindketten vesztettünk.

Néha visszamennék az időben, de aztán rájövök, hogy valószínűleg semmit nem csinálnék másképpen. Ha ott abban a percben azt éreztem jónak, akkor bizony annak úgy kellett történnie. Talán nekünk külön van megírva az életünk.

Márpedig sajnos gyakori ez. A tinédzser szerelmek ritkán végződnek tündér mesébe illően. Talán az egyszer halálosan lángoló szerelem tud a leginkább fájni, amikor véget ér véglegesen. Azokban a pillanatokban piszkosul fáj és csak azt kérdezgeted, miért? Miért nem voltál elég? Miért nem tudott boldogabban végződni? Aztán szépen lassan halványul a fájdalom. Ahogy peregnek a hétköznapok egyre kevesebbet gondolsz rá, majd hirtelen azon kapod magad, hogy csak néha jut eszedbe egy egy zenéről, illatról vagy helyszínről. Ilyenkor az eleinte megjelenő könnycsepp az idő múlásával halvány mosollyá alakul. Az emlékek átsöpörnek és egyszerűen rájössz, hogy túlléptél véglegesen és már nem is látod magad előtt azt, hogy együtt legyetek. Persze ez nem azt jelenti, hogy elfelejted őt és a személye közömbös lesz. Valószínűleg a neve hallatán vagy akár ha a közösségi oldalon, esetleg élőben látod biztosan dobbanni fog még szíved egy nagyot pár évig. De a lényeg, hogy mélyen belül tudod, hogy lezártad még akkor is, ha szíved egy apró darabja mindig nála lesz, hiszen ő tanított szeretni.

De sajnos az élet megy tovább, és muszáj felnőni. És muszáj felejteni.

Ki tudja, lehet egy nap még Harry lesz a gyerekeim apja, semmi sem kizárt. De most más felé sodródunk, két külön utat járunk, ami lehet egy nap keresztezi egymást, de az is lehet hogy két teljesen külön irányba halad. Ki tudja?!

Mindenesetre a tiniszerelmek mindig bennünk maradnak, már csak azért is, hogy legyen majd mit mesélni a gyerekeknek, ha ők is hasonló cipőben vannak, nem de?