LoveGame

XXXV. Hazudni kérlek, játssz ma velem!

Persze az óriási boldogságunknak egy kiadós civakodás, ordibálás, majd végleges összeveszés vetett véget. Elég volt annyi, hogy megnyitotta előttem a Facebook profilját és elém tárult, ahogy körülbelül öt nő üzenete várta. Én kiakadtam miattuk, ő pedig kiakadt a féltékenységem miatt, merthogy neki nem menne soha egy skatulyába zárt kapcsolat és hogy változzak meg. Hát sajnos nem fogok. Utálom, ha valaki hülyének néz, anno Ryan ugyanezt csinálta és tőle is ugyan olyan rosszul esett. Ilyenkor csak az jut eszembe, hogy nem az idegesít, hogy beszél velük, hanem az, amikor belegondolok, hogy hoppá, nekünk is így kezdődött. Kisebb üzenetek, beszólások majd találkozások. Mennyi garancia van rá, hogy az egyik nem fogja meg annyira, hogy rájön, én még sem vagyok neki az igazi?

Egyszerűen ő ilyen. Nem tud fennhagyni a nőimádatával, én meg nem szeretnék az lenni, aki majd megtanítja neki hogyan kell. Ha ő nem érzi azt, hogy én elég vagyok neki, akkor rég fölösleges az egész. Persze ezt a fejéhez is vágtam. Oké kicsi túlzással és ordibálva, amit abban a pillanatban jónak éreztem. Ő az egészet azzal zárta, hogy unja, hogy nem tudok benne megbízni és lelépett.

Fura, hogy a reggelünk még kicsattanó szeretgetéssel indult, erre mi lett belőle.. Itt fekszem az ágyamon, ami egyébként rohadtul átvette Harry illatát, és próbálom őt minél jobban gyűlölni és nem hallgatni a szívem suttogására, ami csak azt mondja, hogy türelem. Hát az sajnos nincs túl sok. Mielőtt végképp befordultam volna, lementem és játszottam egyet a kisöcsémmel. Igazi kis örökmozgó. Már mászik és mindig mindenáron mozogni akar. Lelőni sem lehetne és most pontosan arra a gondtalan nevetésére volt szükségem, hogy kikapcsoljam az agyam és csak rá koncentráljak.

Noelt végül Sophia társasága váltotta fel. Valahogy mindig kimaradtak az életemből ezek a hatalmas csajos programok, most is inkább pláza helyett egy közeli Starbucksba ugrottunk be, majd mentünk le a Lépcsőhöz. Furcsa, hogy volt valaki, akinek elpanaszolhattam mindent és tudtam, hogy akkor is úgymond az én pártomat fogja fogni, ha még csak nem is lenne igazam. Talán erre valók a barátnők. Akit ő utál, azt te is utálod. Ha van rá ok, ha nincs. Persze Sophia túl jól ismerte Harryt és mondhatni meg sem lepődött miután elmondtam neki a történteket.

- Ő ilyen. Mármint nem azt mondom, hogy nyeld le, hogy átver hanem azt, hogy legyél vele türelmes. Úgyis rájön, vagy tudja is ő magában, hogy csak hülyítgeti azt a pár lányt és téged szeret. Nem tudom, egyébként valahogy állandóan benne van a fiúkban ez a vadászszellem, Harryben például különösen.

- Akkor vadásszon nyulakat az erdőn vagy bármi, csak ne ezt tegye. Tudja, hogy mennyire féltékeny vagyok és hogy még mindig nem nyerte el a bizalmam, mégis már most kezdi - sóhajtottam.

Régen voltam már a Lépcsőnél. Régebben mindig akkor jöttem ide, ha gondom volt és hála istennek a közelmúltban nem alakultak rosszul a dolgaim, de mégis valahogy éreztem, hogy fogok én még ide jönni Harry miatt.

- Úgyis kibékültök, már az elején se voltatok feltétlen egy romantikus, nyugodt pár. Pár veszekedés meg balhé csak jobbá teszi, hidd el - mosolygott rám Sophia.- Abban biztos vagyok, hogy nem csalna meg.

Úgy legyen - gondoltam magamban. Később azt hittem, hogy lesz Harryben annyi, hogy legalább felhívjon, de úgy tűnik most ő kezdi el játszani a sértődöttet. Így hát a vasárnapomat anyáékkal töltöttem. Bementünk a belvárosba, vásárolgattunk. Nem hagytam magamnak, hogy beforduljak.

Azért estére már kezdett hiányozni. Egy könyvvel a kezemben kiültem az erkélyre és vártam a csodát. Nem kellett sokat időznöm, Harry hamar megjelent az udvaron szokásos cigaretta szünetére. Hevesen vert a szívem, ahogy néztem őt és pechemre megérezhette, hogy nézem így azonnal elkaptam a tekintetem, de én inkább egyből olvasást színleltem. Egy darabig éreztem magamon a tekintetét, de bebizonyosodott, hogy a megérzéseim nem mindig jók. Azt hittem már elfordult így megpróbálkoztam felnézni, de azonnal beleütköztem a tekintetébe. Enyhe félmosoly húzódott az arcán, majd a fejét rázta és elfordulva tőlem a házba ment. Hát persze, hogy ebből is annyi jött le neki, hogy én bámulom. Szörnyű ez az ember. Végül inkább tényleg a könyvemre szenteltem a figyelmemet. Fogalmam sincs, hogy valaha meg fogom-e végre unni ezt a tevékenységet, bár én nem látok erre túl nagy lehetőséget. Szeretném ha ez örökké velem maradna, túl sokszor menekültem már az olvasásba a gondjaim elől ahhoz, hogy csak úgy eldobjam. Hozzám nőtt.