Írástechnikai cikkek és tippek - Hogyan írjunk regényt?

Párbeszéd / dialógus - Néhány tipp a jó párbeszédhez

Mi is az a párbeszéd?

A párbeszédek a narrációtól elkülönülő részek, amit a szereplők egymásnak mondanak, tulajdonképpen a szereplőink diskurzusa.
Nincs lefektetett szabály, hogy egy írásban mennyi párbeszédnek kell lennie. Vannak olyan ismert kötetek, amik ezek nélkül vagy csökkentett számban is megállják a helyüket (Pl. a Háború és béke vagy a Tolkien könyvek) és van olyan elbeszélés, ami szinte csak ebből áll (Hemingway: A fehér elefánt formájú hegyek).
Az viszont tény, hogy az elbeszélés és a dialógus egyensúlya levegőssé, pergősebbé teszi a szöveget. A hangsúly itt is a középúton van, hogy megfelelően eltaláljuk, hogy mikor van szükség rá és mikor nincs.
A történet kulcsmozzanatai megkövetelik a párbeszédet, az olvasó jelen akar lenni, részese akar lenni a történetnek. Fontos, hogy az olvasó a dialógusok által egyre többet és többet értsen meg a történetből.

Ha azt gondolnánk, hogy a regényírás legkönnyebb része a párbeszédek megírása, akkor tévedünk. Bizonyára azzal keverjük össze, hogy ezt egyszerűbb leírni, hiszen viszonylag rövid mondatokból álló bekezdésekről van szó, a téma adott, a szereplők nyelve gyorsan pörög, ahogyan a való életben.

Az igazság az, hogy sok mindennel ellentétben, ezt nem másolhatjuk teljes mértékig az életből, csak ahhoz hasonlóvá kell formálnunk. A mai irodalmi szövegek párbeszédei a köznapi beszédhez hasonlítanak, nem válhatnak mesterkéltté vagy túl kimódolttá. A való életben a párbeszédek elég laposak, néha hosszúra nyúlnak, enélkül, hogy a lényegre térnénk, ami nyomtatott formában nem állja meg a helyét.

Nézzük meg a következő tipikus hibát:

- Szia! - köszönt Marcsi.
- Helló! - üdvözölte őt Péter.
- Mi újság?
- Semmi - vonta meg a vállát Péter.
- Hétvégén milyen volt a buli?
- Klassz. Te miért nem voltál?
- Egy kicsit megfáztam és inkább feküdtem.
- A zene elég jó volt. A héten te is eljöhetnél!
- Rendben.
- Úgy tudom, Jani is ott lesz.
- Tényleg? - képedt el Marcsi, miközben izgatottabban vert a szíve. - Honnan tudod?
- Tegnap mondta nekem. Hiányolt is téged.
- Akkor biztosan elmegyek! - ígérte Marcsi magának is.

Ez a párbeszéd meglehetősen pocsék. Miért is? Mert nem szól semmiről. Semmi nincs, ami lázba hozná az olvasót, száraz, és fölösleges bekezdésekre tagoljuk, amikor rövidíthetnénk is. Az olvasó hamar elunja magát, hiába gondoljuk, hogy ez életszerű, akkor is borzasztó. Elég csak, ha hangosan visszaolvassuk.

A jó dialógus írásának a titka, hogy megfigyeljük, hogyan beszélnek a körülöttünk lévő emberek. Nagyszerű terep erre a busz, az orvosi váró, az iskola vagy a munkahely, ám nem szabad szem elől tévesztenünk a legfontosabb szabályt: törekedjünk a tömörségre! A könyvek lapjain ritka esetben fecsegnek a szereplők, mert ez untatni fogja az olvasót. Csak olyan információkat érdemes megosztani, amik elengedhetetlenek a történetből.

Néhány tipp:

- a jó párbeszéd bemutatja a karaktereket. Egy korábbi posztomban kifejtettem, ahogyan egyik ember sem beszél egyformán, úgy karaktereinket sem szólaltathatjuk meg hasonló hangon. A párbeszédnek másképp kell hangoznia, ha egy felnőtt, vagy másképp, ha egy gyerek szólal meg. Ne felejtsük el a dialektusokat sem, amivel szintén színesebbé tehetjük a párbeszédet.

- a párbeszéd mindig tartson valahova. Ne csak azért írjunk párbeszédet, mert úgy gondoljuk, hogy túl hosszúra nyúlt a leírás rész, ezért az olvasás könnyítése miatt ellövünk néhány érdektelen eszmecserét. Vizsgáljuk meg, hogy feltétlenül szükséges-e az adott rész? Ha a történet érthető, boldogul nélküle is, vagy nem kelt hiányérzetet bennünk, akkor nyugodtan kihúzható.Nem kell minden egyes mondat után odatenni: hogy "mondta", "válaszolta", "kérdezte" stb. és főleg teljesen fölösleges őket cifrázni: "okfejtett", "véleményt nyilvánított", "habogott", "ellenérvelt", "affektált" stb. Nem baj, ha szeretnénk megcsillogtatni a gazdag szókincsünket, de a kevesebb néha több!

- mellőzük a fölösleges határozószókat. Ugye érezzük, hogy sántít, a "kiáltotta hangosan", "bömbölte öblösen", "szipogta sírva", "jajgatott keservesen"?

- a párbeszédnek legyen eleje és vége. Mindig tudjuk, hogy hol kezdődik és végződik az adott párbeszéd. Ahogyan az élőszóban néha az ember ugrál az egyes témák között, úgy nyomtatott szövegben ez megakasztja az olvasót, könnyen elvesztheti a fonalat.

- hanyagoljuk a neveket vagy a megszólítást. A való életben mi sem szólítjuk folyton nevünkön egymást a párbeszédek közepén, úgy az írásnál is teljesen fölösleges. A következő egy nagyon elsarkított példa:

- Homer, mondtam, hogy vidd ki a szemetet! - kelt ki magából Marge.

- Jól van, Marge, csak még megnézem a meccset.

- Félórával ezelőtt is ezt mondtad, Homer. Kezd elegem lenni!

- A fene egye meg! - morogta Homer és megvakarta a hasát.

- Hallottam, Homer!

- Oké, Marge. Megyek már!

- egy jó párbeszéd meglepi az olvasót. Fölösleges olyan köröket futni, ami nyilvánvaló. A párbeszéd mindig új dolgot mond el a szereplőkről / a helyzetről.

- a szereplők sosem beszélnek helyesen. Míg a szöveg nem, addig a párbeszéd megengedi a pongyolaságot. Nyugodtan használjunk egyedi eszközöket, ami színessé teszik a szereplőinket. Például fiatalok esetében megengedett a szleng használata.

- a szereplőid ne azt közvetítsék, amit te gondolsz. Az írók általában olyan témát választanak, ami érdekli őket, de nem szabad, hogy párbeszéd a szócsöved legyen. Attól válik egyedivé a karaktered, ha saját véleménye van bizonyos dolgokról, nem kell mindig magadhoz hasonlítani őket.

folyt. köv.

(^-^*)/

Ha tetszett, iratkozz fel az e-mail címeddel, hogy első kézből kapj értesítést!