thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

16. Rész

Nita Rogers szemszög

Hogyan tudnám jellemezni a napjaimat? Üresek, reményvesztettek és sötétek.
Hogyan tudnám jellemezni magamat? Üres, reményvesztett, sötét.

Liam meghalt. Lehet csak egy percre is, de meghalt. Nem tudom megfogalmazni azt az érzést. Nem kaptam levegőt, fulldokoltam az érzéseimtől.
Egy hónapja az életem teljesen felfordult. Ingázok a ház és a kórház között. Közben lelkileg teljesen eltűntem. Nem bírom ezt  a helyzetet tartani. Otthon Harry, Lola, Niall és Celiene váltogatják egymást a gyerekekkel. Nem bírom egyiküket sem a kezemben tartani egy percnél tovább, anélkül, hogy el ne sírnám magam. Csak az van a szemem előtt, hogy ezt most Liammel kellene csinálnunk, nyugodtan, boldogan és csendben élni. Ehelyett mi van most? 
Két kisgyerek, akik nem tudják mi forog körülöttük, négy izgő-mozgó felnőtt, akik minden rezzenéseikre figyelnek, és egy roncs nő, akire rá se lehet ismerni. Ennyit a boldog családról, ennyit az egészséges jövőről.
A kórházban nap, mint nap a legszörnyűbb látvány fogad. A férjem, vagyis a volt férjem, a gyermekeim apja kómában fekszik. Az orvosok szerint kevés esélye van. Kétszer kellett eddig újraéleszteni. Három egység vért kapott mikor behozták. 

Ami akkor történt, még a mai napig rémálmokat okoz. Nem vett levegőt. Mellkasát pumpálni kezdtem de ezzel csak azt értem el, hogy több vért vesztett. Pár másodperc múlva Celiene kiabálását hallottam meg. Kiabáltam, ordítottam és a lánnyal együtt mentősök is érkeztek. Nem bírtam felállni. Ott feküdtem egy óra múlva is, ahonnan elvitték. Hogy történhetett ez? Hogy jutottunk idáig?

Nem így terveztem. Nem ez az a boldog jövő, amit ismét építeni kezdtem mikor visszajött. Nem azt terveztem, hogy itt ülök egy besötétített kórházi intenzív osztályi szobában és azon reménykedek, hogy keljen fel. Miért nem tudunk kiszakadni a kórházból? Persze ez nehéz, ha ez az ő szakmája és az enyém is lesz. De ne így kelljen bent lennünk. 
Reggel vigyük el együtt a gyerekeket óvodába, iskolába, onnan menjünk dolgozni. Ebédszünetben apró és szükséges csók, fontos megbeszélni valók. Én maradok ügyelni, ő elmegy a gyerekekért, én hazafelé bevásárolok, ő vacsorát főz, én a gyerekekkel tanulok. Vagy fordítva. 

-Nem vagyok már képes arra,hogy bambuljak a távolba és rólunk álmodozzak. Mert csalódást okoz. Csalódást okozok magamnak, hogy továbbra is a padlón fekszek a lehetetlen gondolataimmal. - sírtam Liam kezébe - Kérlek, próbálj meg visszajönni. Nagyon hiányzol.

Gépek körülöttem gyorsabban kezdtek csipogni és ez nem éppen jelent jót. Orvosok és nővérek lepték el a szobát, engem pedig kidobtak. Nem kellett sokat várnom és az orvosa, Lizett közölte velem, hogy köszönjek el tőle és menjek haza. Mára elég volt a látogatásból. 
Bementem a mostmár világos szobába és a bal oldalon fekvő ágyhoz sétáltam. Ugyanúgy feküdt ott, ugyanúgy lógott ki a szájából a lélegeztető csöve. Ugyanúgy csukva voltak a szemei és mozdulatlan a teste. Tetovált karján végig simítottam és egy homlokára adott könnyes csókkal távoztam a szobából. 

Otthon Harry és Lola veszekedése ütötte meg fülemet. Ahogy beléptem a nappaliba abbahagyták és csend lett. Lol szemei vörösek voltak, Harryn pedig látszott, hogy ideges. Ennyire még nem láttam őket összefeszülni.

-Minden oké? - méregettem őket.

-A barátnődet kérdezd. Liam? - terelt Harry.

-Haza küldtek. Változatlan. A gyerekek? - kérdésem után Lola elfutott sírva.

-Este van. Niallék fürdetik.

Fel sem tűnt, hogy már hét óra is elmúlt. A szobánk felé indultam de a vendégszobából megütött a hangos zokogás.
Beléptem és Lola feküdt a fekete franciaágyon, ami a szoba közepén terült el. Egy papírt szorongatott és csak sírt. Nem hallottam még így zokogni és még ilyen helyzetben sem láttam tíz év alatt. Leültem mellé az ágyra és hátát kezdtem el simogatni. Azonnal nyakamba kapaszkodott és ott folytatta tovább. Nem érdekelt, hogy tiszta víz lesz a ruhám, csak jó volt érezni újra a közelségét.