thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

29. Rész

Elléptem az ajtótól és a lift előtt megálltam. Megnyomtam a hívó gombot, de nem akart jönni. Ezt direkt csinálja velem valaki. Közben a folyosón kinyílt egy ajtó. A zár kattanásán kívül nem hallottam semmit. Csak a nevemet s egy túl jól ismert hangot:

- Nita!

Próbáltam mozdulatlan maradni. Van egy elv, amit a gyerekek gondolnak; ha nem mozogsz nem látnak. Ezt alkalmazva próbáltam láthatatlan lenni.

- Látlak. - szinte látom magam előtt, hogy mosolyog.

Lebuktam. Azt hittem csak én vagyok látó.. Megfordultam és ott állt a falnak támaszkodva. Valaki vigyen le engem a pokolba, kérem! Minek jöttem ide? Hülye ötlet volt. Pár órája még én küldtem el, most meg a hotelszobája folyosólyán állok vele szemben, miközben a hónap legerősebb vihara száguld végig Hamptonon. A legjobb időzítés. Általában ilyenkor szoktak esőnapot tartani az iskolákban, munkahelyen. Javasolják, hogy ne mozduljunk ki otthonról, mert veszélyes. És ennek is pont most kellett jönnie.

- Nem szeretnél bejönni? - tette fel a kérdést, mintha lenne más választásom.

- Van más lehetőségem? - sóhajtottam.

- Ahogy látom - futtatta át szemeit rajtam - nincs nálad semmi, szóval nem tudtál szobát kivenni, kint vihar van, ami nem most fog elállni. Valamint kétlem, hogy van más ismerősöd, aki ebben a hotelben szállt volna meg. Szóval, nincs más lehetőséged. Mert ebben a viharban te nem leszel kint! - nyomatékosította bennem a nyilvánvaló tényeket.

Elindultam a folyosón vissza felé, majd az ajtóhoz érve szemeibe néztem s utána elmentem mellette. Az illata nem változott semmit. Ugyan az a kellemes, édes illat, ami minden egyes alkalommal megbolondított, mikor a közelében voltam. Leírhatatlan illat, nem is tudom milyen ez a parfüm, mert még soha nem láttam, hogy magára fújta volna. Viszont, ha ez a feromon bukéja, amit ő bocsájt ki.. akkor ő lenne a választottam. Hisz, elvileg a feromonokat az ember megérzi és onnan el tudja dönteni hogy szimpatikus e vagy nem. Legalábbis mama ezt mondta nekem kiskoromban. 
A szoba egy szimpla egyágyas, sárga lámpafényes szoba. Semmi extra. Azok mi voltunk benne. Két idegen, akik közös múlttal rendelkeznek. Egyszerre boldog és szomorú. Viszont hazudnék ha azt mondanám, hogy nem félek tőle. Bántott. Megalázott. Hazudott. Összetört. És én ezekkel az érzésekkel képes voltam idejönni. Ha nem állna az ajtó előtt, valószínű, hogy kifutnék. Meggondoltam magam. Nem akarok itt lenni. Vele.

- Nem kellene itt lennem.. - suttogtam.

- Pont ott vagy, ahová a  szíved húzott. - rekedtes hangja vigyázzba állította a pihéket hátamon. Egyre közeledett, én pedig lefagyva álltam ott a földet pesztrálva. Ujjával felhúzta államat, mire szememet összeszorítva hátat fordítottam. Csak egy mélyről jövő sóhajt hallottam, majd az ágy nyikorgását.

- Otthon kellene aludnom a párom mellett. Ehelyett most ittragadtam a vihar miatt és a telefonom is le fog merülni. Ki tudja meddig nem mehetek el, és.. és é-én... - lefagytam ahogy megláttam az ágyon ülve magyarázás közben.

- Te, te mi?

- Félek tőled! - karjaimat magam elé húztam fel, mintha az valami pajzs lenne.

- Sajnálom. É-én nem akartam, hogy ez maradjon meg benned.

- Pedig megmaradt, mégpedig eléggé a felszínen. Tudod.. Volt egy tervem. Meg akartam változni, új életet kezdeni, a múlt nélkül, a fájdalom nélkül, valaki igazival. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem tudsz megszökni előlük, bármennyire is szeretnél. Sőt, mikor azt hinném végre, hogy minden rendben, jössz és felborítasz mindent! Belefáradtam..