thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

31. Rész

- Gyerekek, mint mondtam... ma megismertek valakit, akit régóta szeretnétek, és aki nem Micimackó. - kezüknél fogva magamhoz húztam őket és egy mély levegőt kifújva folytattam - Ronnie, Ryan, ő az apukátok.

Mintha nem csak kettő, hanem három kisgyerek lenne előttem. Liam úgy néz ki, mint aki leblokkolt. A gyerekek meg nem tudják feldolgozni a helyzetet. Ha én nem töröm itt meg a jeget, akkor egy darabig itt fogunk guggolni. De Ryan is eképpen gondolkozhatott hisz megelőzött.

- Te vagy az apukánk? - tette fel a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb kérdést, amit csak egy hét éves ilyenkor feltehet.

- Igen. - egy hatalmas sóhaj után ez is kijutott Liam száján.

- Te ültettél minket anyu hasába? - hitetlenkedve vonta kérdőre Ronnie.

- Ronnie! - ránéztem olyan anyásan de ez sem állította meg.

- Anyu azt mondta, hogy nagyon szeretted ezért két babát raktál a pocakjába. - folytatta, mindezt hihetetlen komolysággal.

- Ez igaz, nagyon szerettem, sőt még most is. - válaszolt Liam - De mi lenne, ha leülnénk az ágyra. Jó puha!

- Oké, de anyu Bobbyt szereti, Bobby meg anyut. - kontrázott Ron apjára.

- Egy valaki szerethet több embert is. - mosolygott Li.

- De nem szerelemből! - kapott az alkalmon Ryan és a válaszán elképedtem. Még csak hét éves. - Anyu azt tanította, hogy ha szerelmes leszek valakibe akkor csak az az egy legyen a szerelmem.

- Te egy igazi úriember vagy Ryan. - símogatta meg vállát.

- Képzeljétek, apa nagyon szépen tud énekelni. - váltottam témát, kezdtem kínosan érezni magam.

- Má-már régóta nem énekeltem. - dadogott.

- Itt az ideje felidézni! - erősködtem.

- Apa, - szégyenlősen, lesütött szemmel ejtette ki először Ronnie eme szót - énekelj.

- Öh - kisebb meglepődöttség s szeretet ült ki Liam arcára - de csak mert te kérted.

- Mi a dal címe? - ültem én is az ágyra.

- Little things.

- Még nem hallottam. - mosolyogtam.

- Én írtam. Vagyis, Harry segített benne. - nagyra nyílt szemekkel pillantgattam rá, mire ő csak egy apró mosolyt kanyarintott rózsás ajkaira. Jézusom, miket hordok itt össze?! - Mehet?

- Igeen! - válaszoltak egyhangúan a gyerekek.

- I know you've never loved the crinkles by your eyes when you smile. You've never loved your stomach or your thighs. The dimples in your back at the bottom of your spine, But I'll love them endlessly. I won't let these little things slip out of my mouth, But if I do, it's you, oh it's you, they add up to. I'm in love with you and all these little things. - hangja az évek során semmit nem változott. Ugyan olyan lágy, selymes, megnyugtató és vonzó. De ezt az is alátámasztja, hogy a kis dal rólam szól. Egy az egyben. Ezt pedig nem csak a szövege bizonyítja, hanem az is, miközben énekelt végig a szemembe nézett.

Azonban nem hitegethetem magam hiú ábrándokkal. Már nem vagyunk azok a fiatalok, akik egykor. Évek teltek el úgy, hogy Liam nem volt mellettem és én új életet kezdtem. Most mit csinálnék, ha hirtelen megint elszakadna nála az a bizonyos húr? Megint én sérülnék? Talán akkor már nem csak lelkileg de fizikailag is. Nem. A gyerekek is ugyan úgy kapnának belőle. Azt pedig végképp nem engedhetem.