thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

23. Rész

Olvasd el a lentit majd, fontos!!!

1 hónappal később

Őszintén? Nem vagyok boldog. Mióta visszajöttem New Yorkból és apa elültette a fülemben a bogarat Liamről, nem nagyon közeledtem felé. Talán ez az én hibám is, hisz azóta nem volt köztünk semmi, mióta volt az a bizonyos eset. Itt nem Bobra gondolok, hanem arra, amit a mai napig nem tudtam feldolgozni. Míg kómában volt azt vártam, hogy mikor lehetünk ismét együtt, boldog családként. De most... fogalmam sincs, hogy hol állunk s ezzel Liam is így van. Elveszettként tébolyog a házban, csendes és ő sem túlzottan érdeklődik irántam. Azt hiszem ez az a pont, ahol tenni kellene valamit, hogy ne veszítsük el a másikat. 

Őszintén? Nem vagyok boldog. Mióta visszajöttem New Yorkból nem beszéltem Bobbal. Nem szeretném elveszíteni őt, viszont választanom kellett. Vagy mellette élem a húszas éveimet és felhőtlen vagyok, vagy vállalom a felelősséget a gyermekeimért és anyaként viselkedek. Nyilván, az anyaság nyert. Bobby titokzatos viselkedése és ködösítése apám körül bizalmatlanságot keltett bennem s nem tudtam vele folytatni. De azt is tudom, hogy nélküle nem tartanék most itt. Nem tudnám, hogy Liam titkol valamit, hogy apa hol van és, hogy milyen lehet a felhőtlen élet. Tudok bánni a fegyverrel és meg is tudom magamat védeni. Ha ő nincs most nem lennék az, aki.

A gyerekek tündériek. Ebben a hónapban lesznek négy hónaposak s már olyan nagyok. De ebben az utóbbi egy hónapban sokszor éresztem azt, hogy kudarcot vallok anya téren. Világra hozni őket a legnagyobb áldás, amit nő megélhet. Nincs olyan érzés, amihez ezt hasonlítani lehetne. Míg nem tartottam őket a kezemben én sem tudtam elképzelni. Azt nyilván igen, hogy anya leszek, de hogy a születés ennyire megváltoztatja az életemet, arra álmomban sem gondoltam. Nem hittem értelmetlennek a létezésemet, - mint azelőtt - mert lelkem eggyé vált a gyermekeimmel, és ez egy hatalmas erő, olyan, amit senki más nem adhat egy nőnek. Ronnie és Ryan az én szupererőm. 

És most itt fekszem az ágyon és a tőlem távol alvó férfit nézem, akiről úgy gondoltam, hogy életem szerelme lesz. Még mindig az életemnél is jobban szeretem és nem tudnék nélküle élni, de az, ami most van, hogy még beszélni is alig beszélünk... rossz. Ha ezen nem fogunk javítani, akkor így fogjuk felnevelni a gyerekeket. Pedig mikor megkérte a kezemet azt akarta, hogy a gyermekeink majd úgy nőjenek fel, hogy mi úgyanúgy szeretjük egymást, ha nem jobban, mint mikor megismetük egymást és ők megszülettek. Hogy öreggkorunkban is együtt leszünk. Felidézve ezt az emléket egy könnycsepp folyt le a párnámra, min szürke nyomot hagyott. Hiányzik..

Mellégurulva folytattam tovább az 'alvást' remélve, hogy átölel. Morgott egyet és hátatfordítva nekem feküdt el. Én is távolabb mentem tőle e tette után s sírás kezdett el rázni. Hogy hidegülhettünk ennyire el egymástól? Már nem érzem azt, hogy fontos lennék neki. Nem törődik velem, így én se vele. Nem büszke rám, hogy milyen jó anya vagyok és én se tudok az lenni rá, pedig csodálatos apa. Nem érzem őt, úgy mint rég.. ő se engem. Nem érünk egymáshoz úgy, mint régen... mint mikor egy érintéssel fel tudtuk volna gyújtani a körülöttünk lévő világot. Nincs ölelés, nincs csók. Csak az együtt élés. Könnyeim már szét áztatták a kispárnámat és enyhén fekete festék paca is díszeleg rajta. 

Harminc centit csúsztam vissza, anélkül, hogy akartam volna. Egy izmos, tetovált kéz húzott magához s zárt be. Ahelyett, hogy megnyugodtam volna, inkább csak jobban kezdtem sírni. Tudom, hogy ezt csak azért csinálja, mert sírok. Ez egy reflex nála. Ha valaki sír megvígasztalja. Próbáltam kiszabadulni, de morgáson kívül mást nem eresztett el. Nekem nem így kell az ölelése, hogy egymás karjaiban ébredjünk reggel. Nekem úgy kell, hogy spontán legyen és édes. Nem azért, mert sírtam és ő nem bírja a síró embereket. Így nem azt érzem, hogy szeret, hanem csak annyit, hogy törődik velem. Ez is valami, de nem az, ami régen MI voltunk.