thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

26. Rész

7 ÉVVEL KÉSŐBB

Minden ember életében elérkezik egy pillanat. Valamiféle válság, amikor rádöbben, hogy amiben addig hitt, nem is volt igaz. Ez mindenkivel megtörténik, csak az a kérdés, hogy ez a tudás milyen változást hoz az illető életében. Legtöbb esetben ugyanis egyszerűen jó mélyre elássák magukban ezt a tapasztalatot, mintha nem is létezne. Így öregszenek meg, ettől lesz ráncos az arcuk, görbül meg a hátuk, húzódik össze a szájuk és minden ambíciójuk. A tagadás súlya alatt. Az óriási nyomás következtében. De nem csak ez az egyetlen út áll az emberek előtt. Ekkor döntik el, hogy változni fognak. Ami pedig piszok nehéz. De az idők változnak és nekem is ezt kellett tennem. Új célokat kerestem és meg is valósítottam őket. Sebész rezidensként és anyaként is tudom hozni a formám. Nem gondoltam volna, hogy 29 évesen, a harminc küszöbén állva három gyereket fogok nevelni és közben dolgozni is.
Hogy ez mennyire nehéz? Azt meg sem lehet fogalmazni. Ronnie és Ryan most kezdték az iskolát. Az előkészítő hat évesen egész jól ment nekik. Hét évesen meg mintha bekattant volna náluk valami. Ron elkezdett csajosodni és nem tud felhúzni akármit. Ryan pedig egy igazi focista. Van tehetsége hozzá, akárcsak az apjának is volt. Lorelai most 15 éves és az őrületbe tud kergetni. Bobby nem képes megérteni, hogy egyedül nem bírok egy kamaszodó lánnyal. Bár neki is megvan a baja. Egy ügyvédi irodánál dolgozik és a belét is kihajtják belőle. Louissal egész jól kijövünk, Freddie pedig Ronniék felett jár. Érdekes kis család jött létre. Louis a barátnőjével és a fiával, Bobby Lorelai-val és velem, valamint az én két kis kölykömmel.

-Ryan ne piszkáld a húgod! - szóltam kisfiamra, aki testvére haját kócolja össze ma már vagy hatodjára, pedig még csak reggel hét óra múlt. - Lori, reggeli! - kiabáltam fel az emeletre.

Már csak egy valaki hiányzik a reggeli idillből, Bob aki még valószínűleg húzza a lóbőrt. Ki tud készíteni. Hat és fél év alatt nem tudtam leszoktatni erről. Annyiszor elkésett már a munkából a reggeli felkelés miatt, hogy engem hívott fel a főnöke. És itt, a mindig pörgős kisvárosban, Hamptonban elég nehéz átjutni a reggeli dugón.
És igen, tényleg alszik. Háttal az ajtónak, az ablak felé fordulva, teljesen az én felemen. Lassan átsétáltam a másik oldalra, egy pillanatra se vettem le róla szemem. Pont úgy fekszik a párnán, hogy a nap nem süti arcát. Olyan nyugodt. Még nem tudja mi vár rá ma. Mert hétfő van. Ő meg megint el fog késni. Hacsak nem leszek jó anya és keltem fel. Ezen el kell gondolkoznom. Lefeküdtem mellé az ágyra és csak néztem. Nem tudom mennyi idő telhetett el de csak arra ébredtem, hogy a mellettem alvó férfi kirántotta alólam magát és kisebb szitkozódás kíséretében ült fel az ágyon.

-Na most ki is aludt el. - mosolygott enyhén kómás fejjel.
-A te hibád! Téged néztelek és olyan unalmas voltál, hogy el is aludtam.
-Unalmas? Igen? Az unalmas emberek csinálnak ilyet?

Kérdése végén már a derekán ültem s nyakába kapaszkodva realizáltam, hogy hol is vagyok. Visszavágás képpen apró puszikat leheltem nyakába, mitől az ott pihenő pihék vigyázba vágták magukat. De nem csak azok. Piros arccal távolodtam el tőle és csak néztünk egymásra. De eme szép pillanatot ajtócsapódás szűntette meg.

-Anya! Ryan nem hagy békén. - panaszolta el lányom a problémáját szénakazallal a fején.
-Ryan, hányszor mondtam ma már el, hogy ne piszkáld a húgod? Nem neked kell utána megfésülnöd! Most menj és szedd össze az edzős cuccod. - utasítottam fiamat - Ron, Lorelai reggelizett már?
-A telefonján lóg és müzlit hammol tej nélkül. - mondta miközben cipővel felcsatázott az ágyunkra.
-Robert, most menj le a lányodhoz és neveld meg, mert én még odáig se jutottam el, hogy ne jöjjenek fel cipővel az ágyra. - néztem barna hajú lányomra.
-Királylány, mióta járunk fel cipővel az ágyra? - kapta fel Bob Ronniet - Azt akarod, hogy a mami mérges legyen?
-Nem, apu. Legutóbb is beteg lett tőle. - mondta komolyan ujjaival játszva.
-Beteg lett? - fordult felém Robert.
-Ronnie, megmondtam, hogy ne hívd apának. - tereltem a témát.
-Menj és állítsd sorba a srácokat, oké? Ma Louis bácsi visz titeket iskolába. - adta át az információkat a kislánynak de közben végig szemembe nézett.
-Nem kell komolyan venni, amit mond. - nyugtattam meg, miután az ajtó becsukódott.
-Mikor akartad elmondani, hogy rosszul lettél? - jött egyre közelebb az ajtótól.
-Ha számított volna, akkor elmondtam volna. De ez csak egy kis rosszullét volt.
-Hét éve kis rosszullétek üldöznek. És csak akkor, mikor veszekszel valakivel. Kicsit érdekes, nem gondolod?
-Nem kell vele foglalkozni, majd elmúlik. - fejeztem be ennyivel.
-Hat és fél éve hallgatom ezt. - sóhajtott és a fürdő felé indult.