thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

30. Rész

Lesütött szemei nem csukódtak teljesen le. Ajkamat nézte, miközben sajátját harapta be. Ó, hogy én mennyire meg akarom most csókolni. Semmi többre nem vágyom. Csak rá.

🍃 N i t a  R o g e r s 🍃

Azt mondják, hogy az élet nem annyira nehéz. De mikor az sarokba szorít, nem tudsz kiszabadulni. Meg kell adnod magad, különben csak nehezebb lesz. Jelen esetben az élet épp az, akitől eddig menekültem. Nagyon közel áll és tudom mit akar. Engem. 
Feje egyre jobban haladt lefelé én meg nem tudtam mi tévő legyek.

- Áthozom a gyerekeket, ha most elengedsz. - próbálkoztam be egy visszautasíthatatlan ajánlattal. Kicsit eltávolodott, szinte látom arcán a megfontolást, majd kinyitotta az ajtót.

- Bízok benned! Hívd fel Harryt, hogy vigyen haza és hozzon vissza. - furcsállva tekintettem rá - Ő tud mindent. - hogy mi? - Akárhogy is Lolának azt mondta nem beszél velem és utál, nem telt el úgy hét, hogy ne jött volna át.

Mosolyogva vettem elő telefonom, s a lift felé indultam. Harry tíz percre rá, hogy hívtam már a hotel elé is ért. Kifutottam a szakadó esőben és amilyen gyorsan csak tudtam beugrottam az autóba.

- Happy end? - villogtatta meg gödröcskés mosolyát.

- Sunyi vagy, ugye tudod?

- Csak lelkiismeretes. Nem hagyhattam a legjobb barátomat egyedül, miután a nője lelépett a gyerekeivel.

- Most engem állítasz be a rossznak, Styles!

- Mehetünk? - emelte magasra hangját.

- Még itt vagyunk? - utánoztam.

Az úton Harry elmesélte hogy hogyan is tartották a kapcsolatot Liammel. Minden nap az ebédszünetét a házban töltötte. Lola erről mitsem tudott. Ezért egy kicsit haragudtam rá, hisz hazudott a feleségének. De jelen esetben nem tudtam foglalkozni vele, mert az újabb kérdése megállította bennem az időt és gondolkozásra késztetett:

- Szereted? - váltott komoly hangszínre.

- Hazz..

- Akkor máshogy kérdezem, meg fogsz bocsátani neki?

- Állj félre, így nem tudok beszélni. - míg félre állt az autóval nekem volt időm átgondolni mindent, amit mondani akarok neki. Csak is kizárólag az igazat. Rám emelte zöld kíváncsi tekintetét én pedig nagy sóhajjal belekezdtem. - Harry, nekem családom van, akiket szeretek. Egy tökéletes kis család. Pont olyan, mint amilyet akartam. De mindezt nem azzal az emberrel értem el, akivel terveztem.

- Szereted? - ismételte meg első kérdését.

- Hogy a viharba ne szeretném?! - léptem túl a semlegességen. - Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem fogom. Nem tehetek róla, csak érzem. És ezt már ő is tudja. Kiszaladt a számon, miközben kiadtam magamból a feszültséget.

- Az örökké nem létezik. Előbb-utóbb mindennek vége szakad. Ahogy közeleg a vég, hangosabban ketyeg az óra, és kevésbé hagyjuk az ígéretnek, hogy a boldogság útjába álljon. - nevetni kezdtem, mert ezt az idézetet már hallottam valahol.

- Kicsit sok Fekete Vitorlákat néztél úgy érzem. - ő is nevetni kezdett de hamar abba is hagyta.

- Nem sikerült terelned. Tudom, hogy szereted s azt is, hogy újra össze fogtok jönni. - bizonygatta magát.

- A szeretetnek nem feltétele a szenvedés. - idéztem én is a Fekete Vitorlákból - én mégis mindig szenvedek ha csak rá gondolok vagy éppen vele vagyok. De egyben jó is, mert szeretem. Istenem az életem egy kész katasztrófa!