thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

13. Rész

William Rogers szemszöge

Nem is tudom a pontos napot mikor kerültem be ide. Ebbe a sötét, visszataszító, romos épületbe. Nem is tudom, mióta ülök ebben a kicsi sötét cellába, és mikor láttam utoljára napfényt. Nem is tudom, mikor láttam utoljára az én egyetlen lányomat, és mikor beszéltem vele utoljára. Ez nem élet. Tudom én szúrtam el mindent és ennek meg van az ára is.

Nem tudom mi van a lányommal. A legutolsó beszélgetésünkkor eléggé elfajultak a dolgok. Kikeltem magamból. Őt hibáztattam mindenért, mintsem magamat. Azóta megszámlálhatatlan mennyiségű levelet küldtem neki, de egyikre sem jött vissza válasz. 

Még a kisujjamnál is magányosabban érzem magam. Azt mondják boldognak lenni döntés kérdése. De akármennyire is boldog akarok lenni nem megy. Mindig eszembe jut, hogy az életem romokban hever, a lányom utál és fogalmam sincs, hogyan viszonyulnának hozzám újból az emberek. És, ha mégis egy gyenge napon pozitivitást mutatok, tapasztalatból tudom, hogy ez nem lesz állandó. Valahogy tovább akarok lépni de nem megy. Azóta a veszekedés óta nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék az én egyetlen gyönyörű kislányomra. Mindig előttem vannak a szemei, amiket anyjától örökölt. A különleges barna színű haja és a gyönyörű napbarnított, hibátlan bőre. A magabiztos kisugárzása, ami persze csak álca, amit tőlem tanult. Belül még mindig az az esetlen és elveszett kislány, aki régen is volt. Hiányzik. Tudom, hogy ő a háta közepére se kíván, valószínűleg soha többé nem akar látni és szóba állni velem.

De megszenvedem ezt itt bent is. Alig három méter széles cellában élvezem a büntetésem, amiben van egy asztal székkel, wc csappal, kemény ágy, rozzant szekrény van. Micsoda luxus. Ja és a legjobb, az ajtó. A sötét páncél ajtó, ami itt tart. Mintha lenne választásom.. Ez az a hely, ahonnan nagyjából másfél éve ki se tettem a lábamat. Beraktak ide és nem vagyok hajlandó elhagyni a büntetésem végéig. Nem érdekel a többi rosszéletű odakint. Nem vagyok rájuk és a történetükre kíváncsi. Ez a magánzárka nekem tökéletes a végéig.

Ez az élet idebent.

A tátika lenyílt az ajtón és egy cetlit nyújtott az őrmester be. Egy szó nélkül elvettem tőle. A cella wc-je mögé mentem. Levettem az egyik csempét és kivettem a nem legális telefonomat. Az ügyvédemet tárcsáztam.

-Mr. Rogers. A lánya is keresett ma már. Nem fogja elképzelni milyen alpári stílusban beszélt. Mindegy, a lényeg, hogy a volt ügyfelei megtalálták őt, a párját és a gyerekeit. Azt kérte intézkedjek. Egyedül ez nem fog menni, nekem is a családom lehet a tét. - hallgattam - Mr. Rogers, itt van?

Válasz és beleszólás nélkül leraktam a telefont és visszaraktam a helyére. Írtam én is egy cetlit majd kopogtattam az ajtón. Őrmester lenyitotta ismét a tátikát és átnyújtottam a szaggatott papírt. Elolvasta és rámnézett.

-Intézkedj! - mondtam.

Az ajtó zárjait hangosan nyitotta ki.

-Jó, de akkor gyorsan. - válaszolt mogorván.

Másfél éve először lépek ki sötét szobámból és fedem fel magam a bent porosodó emberek előtt. A folyosó körbement, középen egy hatalmas üres kör szakadékkal, ami be volt rácsozva. Ez az elmesérült, kishitű, labilis és gyenge emberek számára nyújt csalódást. Így mínusz egy eséy, hogy önkezűleg vessenek véget az elcseszett életüknek. A fehér falak alja szürke volt és itt-ott látszódott még egy pár csepp vér is. A rácsok mögött álltak a szerencsétlen elítéltek és friss húsként kezelve engem jelzőkkel illettek. Egyik szárnyból a másikba kell átmenni és ez nem rövid idő. Ennyi embernek kell a nagy hely. És végre megérkeztünk azokhoz a cellákhoz, ahol 5 ember tartózkodik. A 4 ember takarít és ide-oda rohangál, de csak egy agyongyúrt férfi fekszik az ágyon és nézi a tévét.

-Fenster! - szólt az őrmester, mire a pasas ránk kapta fejét. - Rogers.

Intett egyet maga felé és odamentem. Kezével közelebb intett és szája a fülemhez, az enyém pedig az övéhez közeledett. Ezek a kijelentések, amiket súgott bíztatónak, ugyanakkor veszélyesnek tűntek. 

-William! Idő van. - húzott el az őr.

Visszafelé végig azon járt a fejem, amit Fenster mondott. Ezt nem lehet csak így. Ismét lejátszódott minden a fejemben. Az ügyvédem szavai. Van unokám, nem is egy. Nagypapa lettem. De miattam veszélyben lehetnek. A lányom, a párja, akit nem tudok, hogy kicsoda és az unokáim nincsenek biztonságban. Ezt nem hagyhatom annyiban. Meg kell szöknöm, még ma. Nem hagyhatom, hogy bármi bajuk essen. Már így is sokat szenvedett miattam, nem akarom, hogy még nagyobb fájdalma legyen. Hogyan tudnám ezt a legegyszerűbben kivitelezni? Hogyan szökjek meg egy jól őrzött börtönből? Fenster terve nem rossz, és segít amiben kell. Az őrmester pedig eddig is mellettem állt, így a nagyobb részével nem lesz probléma.

Kopogtattam és a jól ismert őrmester szemeit láttam meg a nyitott tátikán. 

-Ma. - ennyit mondtam, ő pedig bólintva intézkedni indult.

Visszafeküdtem a kényelmetlen ágyamra, ami fél évig okozott kellemetlenségeket és még egyszer utoljára gondolkoztam rajta. Minden eshetőség felmerült bennem. Mi van, ha nem sikerül és lebukok? Mi van, ha sikerül és nem találom meg a lányomat? Mi van, ha megtalálom de nem akar rólam tudomást venni? Félek. Semmi olyan gondolat nem jutott eszembe, amiből jól jöhetnék ki. Miért is lenne? 

A tátika ismét lenyílt, ing és nadrág esett be a cellába. Pont olyanok, mint amilyet az őrök viselnek. Lehet mégsem olyan reménytelen a helyzet.

-Vedd fel. Fél óra múlva váltás lesz. Akkor ki tudsz jönni.

Bólintottam, hogy értem és magamhoz vettem az anyagokat.

-És Rogers! Csak okosan, ahogy Dean mondta.

-Walter. Köszönök mindent.

Felöltöztem és eléggé őrnek tituláltam magam. Arcot mostam és bizonygattam magamban, hogy sikerülni fog. Ennek sikerülnie kell. A lányom és az unokáim a tét. Ezt nem cseszheted el Rogers! Az ajtó kinyílt. Idő van! Nincs több lehetőség. Most vagy soha.

Kiszaladtam az ajtón és az őröket halkan követve léptem ki a kártya leolvasós ajtón. Egy páran dohányozni mentek ki a börtön elé, így őket követtem. Ez túl könnyű. Ilyen egyszerű nem lehet megszökni egy jól őrzött börtönből. Ez álom. Ez nem lehet. Mindjárt ismét érezhetem a szabadság finom illatát. Nemsokára láthatom a lányomat. Ennél nagyobb boldogság nem lehet most számomra. Kiértem. Szabad vagyok! 

-Hé! Te, hova mész? - szólt utánam valaki.

Egy percre lefagytam. Nem tudtam, hogy forduljak-e meg, vagy ne. Ha most bukok el mikor már megízleltem a szabadság egy cseppnyi kis ízét akkor én itt helyben megyek pokolra. Istenem kérlek, csak most az egyszer.

Sziasztok! 

Fontos! 01.31-én publikálom a féltve őrzött új könyvet, a Which? (L.P. L.T. FF.)-t. Egy kis ízelítőt és a borítót az elkövetkező részek végén találjátok majd.

-Kérsz egy koktélt? - kiabáltam  sok száz decibelen keresztül barátnőmnek.

-Nem köszi.

Én viszont igen. Megindultam a pulthoz, de mégmielőtt odaérhettem volna, beleütköztem valakibe. Valakibe, aki szerencsésen leöntött piával.

-Jaaj, ne haragudj! - nézte a fehér ruhámon átszűrődő whiskeyt.

-Semmi baj. Megesik az ilyen. - néztem fel az előttem álló férfira.

A szemei tengerkéken világítottak, még ebben a sötét teremben is. Arca kissé borostás volt, barna haja pedig lazán omlott homlokára.

-Louis vagyok. - nyújtotta kezét felém.