thoughtless | liam payne | BEFEJEZETT

11. Rész

-Elfolyt a magzatvíz!

A két srác szemei előtt a sötét függöny behúzódott és fogalmuk sincs mi a teendő. De nekem se...
Egy régen hallott ismerős hang csendült meg fülemben. Louis!

-Sziasz... - itt valószínűleg meglátgatott minket és lefagyott. - Nita! Minden oké?

-Louis? Itt a kocsid? Baba problémák vannak. - intézkedett Liam.

-Izé. Persze. Istenem. Ömm. Hozzd!

Ha nem lennének ekkora fájásaim biztos röhögtem volna rajta. Inkább az egész helyzeten. Olyan szinten fogalmam sincs mit csináljak, hogy az borzalmas.

Liam a karjában vitt le Louis kocsijába és a hátsó ülésre fektetett. Kint még hallottam, hogy Zaynhez beszél.

-Te menj velük, én jövök a sajátommal. Valahogy haza is kell őket majd hozni.

Zayn beült Louis mellé, aki azonnal indította a motort és a kórházig meg se állt. De komolyan. Nem állt meg. Annyi piros lámpán mentünk át, hogy a negyedik után már nem számoltam. Eközben olyan görcsök és fájások jöttek rám, hogy azt nem lehet kibírni.

-Liam? - nyögtem ki sóhajok közt.

-Mögöttünk jön. - Louis a visszapillantóba nézett, aztán hátra rám.

Egy bíztató, de ugyanakkor szokatlan mosolyt küldött felém. Lehet csak beképzelem ezt. Louis mindig fura volt. De felettébb jólelkű és gondosokodó. Nem értem miért nem buknak rá a csajok.

Azaz Nita, tereld el a figyelmed. Gondolj a Liammel való közös jövőre a gyerekekkel. Ne aggódj nem lesz semmi ba...

• • •

-10mg lydocaint. Gyorsan!

• • •

-Sok vért vesztett! Egy zacskó B rH-.

• • •

-Esik a vérnyomás! 2mg szteroidot gyorsan!

• • •

-Most kell a császármetszés. A babák nem lehetnek bent tovább!

• • •

Aludtam. Lassan nyitom ki szemeimet, amit egy fényes lámpa gátol. Ürességet éreztem és könnyebbséget. Mintha nem lenne rajtam nyomás. A fejem iszonyúan lüktet és a térdem is szörnyen fáj. Nem tudom mi történt azt se, hogy most hol vagyok. Ijesztő ez az érzés. Mi van a babákkal?

Nyöszörögni kezdtem, amit valaki meg is hallott, mert kezemet megfogták.

-Szerelmem. - ezt az aggodalommal teli hangot bárhol felismerem. Liam...

Lassan teljesen kinyitottam szemeimet és megláttam a hasam. Hol vannak a babák? Sikítani kezdtem és össze-vissza csapkodtam.

-Nita, nyugodj meg. Kérlek. A gyerekek alszanak. - mosolygott.

Ez engem egyáltalán nem érdekel. Nem játszottam szerepet a szülésben. Csak kivették belőlem, érzelemmentesen és ridegen.

-Mi történt? Látni akarom őket! - kiabáltam az előttem ülő férfira.

-Balesetetek volt. Mindenki jól van, mert a hátuljába csapódott a másik autó. Pont, ahol te feküdtél. Ne aggódj, tényleg minden rendben van. - kezeimet továbbra is szorosan fogta és mélyen a szemeimbe meredt.

A szemeimbe, amik feltöltődtek könnyel és kibuggyantak.

-A gyerekeket akarom! - szólaltam meg pár másodpercnyi csend után.

-Szólok egy nővérnek. - arra felvidult, hisz az ő gyerekeiről van szó. Vagyis a MI gyerekeinkről.

Nem kellett sok és egy kedves kis hölgy tolt be egy kocsit. Ágyam mellett megállt vele és mikor megpillantottam kik alszanak benne, ismét elsírtam magam. Olyan aranyosan és nyugodtan pihentek. Soha nem éreztem még ilyet. A szívem olyan szintű melegséggel és boldogsággal telt meg és úgy éreztem minden gondom egy pillanat alatt elszáll. Az anyaság egy folyamat, aminek én még az elején vagyok és egy soha véget nem érő történet. Liam mellém állt és én átöleltem a kezét.

-Felvehetem őket? - kérdeztem a lányra pillantva.

-Óvatosan, a varratok még nagyon frissek. Majd az apa odaadja önnek. - mosolygott és magunkra hagyott.

Liam a kiskocsihoz sétált és félelemmel pillantott rám. A nézéséből kivettem egy "ezt hogyan kell?!" kétséget. Küldtem felé egy biztató mosolyt, mert mindig is tudtam, hogy belőle jó apa lesz. Ezért sem ijedtem vissza a váratlan de előidézett terhességtől. Végre kiemelte az első babát, aki valószínűleg Ryan. Lassan kezembe adta és ismét nem bírtam rövid pórázon tartani könnyeimet. Először tartom a kezemben a kisfiamat, akibe már most szerelmes vagyok. Kis kezét arca előtt tartja és légzése még szapora.A kis kék sapi a fején olyan édes képet ad róla. Nem akarom elengedni őt soha. Közben Liam már Ronnieval ül a székben. Az biztos, hogy nincs másik olyan tisztán angyali szeretet, mint amit egy apa érez a lánya iránt. És már most látom, hogy köztük olyan különleges kapcsolat lesz, mint anno köztünk volt az én apámmal.

Ryan felébredt. Kicsi zöld szemeit kinyitotta és rám nézett. Gyönyörű baba, gyönyörű szemekkel. Mosolygott. Nem sírt, nyugodtan kémlelte arcomat, amit biztos csak homályosan lát. Nyomtam egy apró, mégis minden szeretettel teli puszit kicsi, puha arcocskájára. Szemeztem a fiammal ameddig csak lehetett, nem unom meg. Egy angyali hang vonta el figyelmemet. A forrás felé fordítva fejemet nem hittem el. Nem hiszem el, hogy ez Liam. A székben ülve énekel a kislányunknak.

-Te így tudsz énekelni? - suttogtam, mert Ronnie alszik.

-Hát, igen. - sütötte le szégyenlősen szemeit.

-Gyertek ide. - intettem fejemmel.

Óvatosan arrébb csúsztam és Liam Ronnieval mellém feküdt. Csak néztem a gyermekeinket és mérhetetlenül boldog voltam. Payno vállára döntöttem fejemet és elveztem ezt a meg nem ismételhető pillanatot. Fogalmam sem volt, hogy mindig is erre vágytam. Ennél boldogabb még tényleg nem voltam életemben soha.

-Nita.

-Sshh.

Nem akartam beszélni. Élvezni akartam ezt a pillanatot, hisz kitudja meddig tart. Itt fekszek egy kórházi ágyban a volt férjemmel és a közös gyerekeinkkel mégis most vagyok a legboldogabb.

Ronnie is végül a kezembe került. Neki gyönyörű barna szemei vannak, mint az apjának. Apró kis kezecskéi már most össze-vissza járnak és ő sírós.

A családunk mostmár teljes...