Összetörve 2

Prológus

H.

- Gondolkodj már, Zayn, a faszomba is!

- Ha befognád végre a pofádat és nem pattognál itt mellettem feleslegesen, akkor talán még képes is lennék rá!

Beharaptam a számat mielőtt zsigerből visszaválaszoltam volna valamit, amit biztos, hogy később megbánnék. Vettem egy mély lélegzetet, és én is gondolkodni kezdtem. Bár ez ebben az idegállapotban egyenlő volt a homokban úszással.

Hol lehet?

Hová mehetett?

Egy csendes hely...

Valahol, ahol senki nem találhatja meg.

Valahol, ahol senki sem keresné...

- Tudom hol van! - szakadt ki belőlem hirtelen, amitől Zayn is összerezzent. Ő még mindig be volt pánikolva, bármennyire is próbálta az ellenkezőjét mutatni.

- Akkor meg mi a faszomra várunk még, Styles?! - ütött vállba, hogy bosszút álljon az előző megnyilvánulásomon.

Odakaptam a kezemet, ahol az ütés ért, és grimaszolva megdörzsöltem a sajgó területet. A lábaim mindeközben már futottak is a hely felé, ahol Louis van.

Remélem, hogy ott van.

Melegen ajánlom neki, hogy ott legyen...

Szorosan mögöttem tartotta az iramot Zayn, aki ugyanannyira ki volt már készülve, mint én, hiszen fogalmunk sincs, mi fog történni. Berobbantunk az "A" épületbe, és mit sem törődve az őrszemekkel, egyenesen a lépcsők felé futottam. Hallottam, ahogy Zaynt megállították, és magyarázkodni kezdett, de én nem még véletlenül sem néztem vissza. Egyszerűen nem állhattam most meg.

Felértem a negyedikre, elszaladtam a hosszú folyosó legvégére, ahol a már ismert, régi, kopott faajtóval találtam szembe magam, ami kilógott a többi közül, mert ennek az egy szobának még az ajtaját sem merték lecserélni az évek alatt.

Le sem lassítottam. Úgy törtem be azon az ajtón, mintha csak egy függönyt húztam volna szét. Hatalmas csattanással kitárult előttem, és amikor beestem rajta, a levegővel együtt a testem is megfagyott.

Louis.

Ott volt.

Zihálva szeltem át a köztünk lévő távolságot - ami az én lábaimmal két határozott lépés volt -, majd a térdeimre roskadtam. A fejét a kezeim közé vettem, ami eddig a falnak volt döntve, és erősen tartottam, mert éreztem, hogy semmi erő nem tartja már.

- Lou! Lou! Válaszolj, kérlek! Nyisd ki a szemed, hallod! Nem csinálhatod ezt, Lou! Kérlek... Ez... - a könnyeim kifakadtak. Az ereimből eltávozott az adrenalin, és a helyét a kegyetlen fájdalom váltotta fel. - Nem hagyhatsz itt... - összeérintettem a homlokunkat, és úgy zokogtam, mint már nagyon régen nem.

Ebben a pillanatban hallotam meg az ismerős lépteket a hátam mögül, de mivel nem akartam elszakadni Lou-tól egy pillanatra sem, így ő jött oda hozzánk. Láttam, ahogy Zayn odaérinti mutató- és a középsőujját Lou nyaki ütőeréhez, hogy megnézze a pulzusát, ami nekem szégyen szemre eszembe sem jutott...

- Harry, döntsd előre! - utasított.

- Tessék?

- Csináld már, a kurva életbe!

- Oké, oké... - bizonytalanul, könnyeimtől semmit nem látva előre döntöttem Lou testét, mialatt Zayn egy határozott mozdulattal lenyomta azt a két ujját Lou torkán, amivel az előbb pulzust mért. Még a látvány is összeugrasztotta a gyomromat.

Louis elkezdett öklendezni. Kétszer, háromszor megismételte, aztán úgy csorgott ki a száján az a sok színes tabletta, gyomorsavval átitatva, mint egy szökőkútból a víz. Mikor végre lecsillapodott a szervezete, és úgy tűnt, nincs már mit felhánynia, hangosan zihált, majd remegő kezét az alkalomra tette. Nem nézett rám. Nem nézett semerre. Olyan erőtlen volt, hogy nem is éreztem volna, hogy ott van, ha nem nézek oda. Azonnal a kezéért nyúltam és megszorongattam, miközben fényét vesztett kék szemeibe fúrtam a tekintetemet, és letöröltem a szájáról a felöklendezett epét.

- Lou! Lou, hallasz engem? Kérlek, nézz rám, Lou! Sajnálom! Annyira sajnálom Louis! - a kezeinkre hajtottam a fejemet. - Figyelnem kellett volna... oda kellett volna figyelnem rád! - üvöltöttem fájdalmamban. - Te végig mellettem voltál és fogtad a kezemet a legsötétebb óráimban is, én pedig önző módon úgy gondoltam, hogy ez normális! Soha nem gondoltam volna, hogy ez történhet! Mondj valamit kérlek! - Újra ránéztem kétségbeesetten, ő pedig csak mosolygott. Nyúzott, megviselt arcán ott volt az a megfáradt mosoly is. De mégis igazi volt. - Louis, kérlek soha többet ne csinálj ilyet! Nem hagyhatsz magamra! És én sem foglak soha de soha többet magadra hagyni, ígérem! - zokogva vontam a karjaim közé. Az ő teste, mintha csak egy rongybabáé volna. Törékeny, vékony, élettelen. Fáj így látnom.

- Harry, mennünk kell. Lent várnak a mentősök, hogy feljöjjenek érte. - Zayn hangja hideg volt és távoli.

Lassan hajoltam el Lou-tól, de végig őt néztem. Még egy utolsó csókot leheltem az ajkaira, majd felálltam tőle. Onnan a magasból még mindig csak őt tudtam figyelni, attól félve, hogy megint elvesztem, ha leveszem róla a tekintetem. Zayn ismét odalépett hozzám, és a hátamra tette a tenyerét.

- Menjünk, Harry... - mondta, ezúttal nagyon halkan, szinte már lemondóan. Ezzel pedig ott is hagyott minket abban a sötét szobában, ahová még a fény sem akart beljebb jönni.

Lou maga elé bámult, és még mindig nem látszódott semmi egykor varázslatosan szép szemeiben. Üres volt és sötét. Mintha a lelke elhagyta volna a testét. Újra lehajoltam hozzá, de nem értem hozzá, csak megvártam, amíg rám emeli kékjeit.

- Szeretlek, Lou. Mindennél fontosabb vagy számomra. Úgyhogy vissza kell jönnöd hozzám! - Nem kaptam semmilyen reakciót, de nem is igazán vártam. Csak azt akartam, hogy tudja.

És pont emiatt lepett meg, ami ezután történt.

Arca vonalán egy kóbor könnycsepp gördült végig. Ez az egy könnycsepp bizonyította, hogy Louis még ott van! Louis ott van bent, és én ki fogom szabadítani onnan!

Közelebb hajoltam, hogy letöröljem a hüvelykujjammal azt a könnycseppet. Ott csillogott az ujjamon minden boldogságom reménye sós folyadék formájában.

Ekkor beléptek a szobába a mentősök, én pedig arrébb sem mozdulva néztem végig onnan, az események közepén, ahogy a karjánál fogva megemelik azt a vékony testét, majd kivonszolva felfektetik egy ágyra, hogy elvigyék magukkal.

🦋🦋🦋

💚💙Véleményeket várom szeretettel💚💙