Összetörve 2

33. Akkor nagyon szívesen

Szerintem, a gimnázium óta nem futottam ilyen gyorsan és szabályosan.

Nagyon reméltem, hogy nem a kórházban van, mert így utólag visszagondolva, nem volt egy bölcs döntés úgy lerakni a telefont, hogy megkérdeztem volna, hová menjek.

Befutottam a kapukon, és nagyon értékeltem, hogy nem állított meg egy őr sem. Úgy látszik, nem érdekli őket, ha ide valaki befut. Az már szerintem sokkal jobban zavarná a szemüket, ha kifutnék.

Valamiért egyből Liam doktor irodája felé vettem az irányt, de természetesen nem volt bent senki. Kétségbeestem.

Még annál is jobban, amikor valaki megfogta a vállamat, és ezzel arra kényszerített, hogy felé forduljak.

- Harry! Igaz? - szólt az arc, akit nagyon nem akartam most látni.

- Hol van? - tértem egyből a lényegre. Nekem ne húzza az időt ez a szemérmetlen alak, vagy rajta vezetem le a feszültséget.

- Hó hó! Nyugalom! Odalent van mindenki a "c"-ben. Odavitték miután...

- Kösz! - és azzal szaladtam is az épületünkbe.

Ahogy mondta, mindenki egy hatalmas kört alkotva bámészkodott, amin úgy kellett utat törnöm magamnak. Egy asszonyt majdnem fel is löktem, amire nem vagyok büszke, de annyira beszűkült a térlátásom, hogy jelenleg az amerikai elnököt is felborítottam volna, ha elém áll.

A kör közepén megpillantottam Liamet, aki az asztalon ülő Louis fejére szorított egy vizes kendőt, mellettük pedig két mentős ruhát viselő férfi is lábatlankodott.

Nem foglalkozva a helyzettel, egyből Lou-hoz léptem, és szorosan a karjaimba zártam. Egy hatalmas felszabadult sóhaj szakadt ki a torkomon, ahogy a vállába fúrtam a fejemet.

Éreztem magamon azt a rengeteg tekintetet, ami körülöttünk volt, de nem foglalkoztam vele. Fogni Lou törékeny testét a karjaim között most sokkal nagyobb prioritást élvezett. Ő maga is megszeppenhetett, mert csak pillanatok múlva ölelt vissza, és a hátamat kezdte simogatni.

- Jól van, akkor mi végeztünk... - szólt egy hang a bal oldalamról, ami valószínűleg az egyik mentőstől származhatott. Hallottam, ahogy összepakolnak, és elhagyják a helyiséget.

Még mindig tapintható volt a levegőben megrekedt csodálkozás, és a csendet sem akarta felváltani semmiféle zaj.

Végül Louis biccentett a fejem felett, valószínűleg Liamnek, aki megköszörülte a torkát, és hangos, mély hangjával visszaterelte a helyükre a betegeket körülöttünk.

Beindultak a sutyorgások és trappolások, majd kis idő múlva kiürült az épület.

- Hazz... kezd fájni a nyakam - panaszkodott Lou.

- Bocsi! - elhajoltam tőle, de a kezeim továbbra is a vállát tartották, és felválta kapkodtam a tekintetem a szemein és az arcán. - Mi történt? Jól vagy? Úgy aggódtam! Ne csinálj többet ilyet!

- Már nincs semmi baja. Akadt egy kisebb vérkeringési rendellenessége, de amilyen gyorsan jött olyan gyorsan ment is - simította a tenyerét Liam doktor a hátamra, és esküszöm, ha nem láttam volna, el sem hiszem, de egy nyugtató mosolyt intézett felém. Ez a mai nap egyre bizarrabb lesz.

- Hát, azért viccesen nézhetett ki, ahogy egy dilis maga után húzza a fehérköpenyest - horkant fel Lou. - De ha Niall nem lett volna ott, ki tudja, talán a légcsövem is összeomlik, úgyhogy vennem kell a srácnak egy kilóméteres tábla csokit! - viccelte el a történteket, amiért tőlem csak egy szúrós tekintetet kapott. Össze is húzta magát.