Összetörve 2

38. Hunyd le a szemed

H.

Liam azt mondta, várjam meg míg bemennek a társalgóba, és bujjak az ajtó mögé. Necces lett volna az irodájába becsempésznie, ezért egy könnyebben megközeltíthető helyiséget keresett. Résnyire nyitva is hagyta nekem az ajtót, hogy tisztán halljam, amit beszélnek. Honnan tudta, hogy Louis háttal fog ülni nekem? Vagy direkt intézte így?

Miután sikeresen lebuktattam magam Lou megjegyzésének köszönhetően, szégyenembe merülve ültem a perzselő kék tekintete mellett. Liamet próbáltam bevonni a helyzetbe, de ő kitartóan kivonta magát ebből a szerencsétlen helyzetből.

Most nekem kéne mondanom valamit? Vagy várjam meg inkább, amíg Louis kiakad?

- Bocsi - szólaltam fel végül halk, rekedt hangon.

- Ne bocsizz itt nekem, Hazz! Mi a faszt keresel itt? Iskolában kéne lenned, nem pedig itt játszani a 007-et! Megjegyzem, ne akarj elmenni a következő válogatásra, mert csúnyán leszerepelnél, ha én kapnám a főgonosz szerepét!

Ilyenkor annyira meg tudnám fejelni. Utána mondjuk halálra csókolnom, de mégis... Néha nagyon bunkó tud lenni.

Nem tudtam megállítani magam, annyira felhúzott ezzel a hangnemmel. Nem zavart, hogy szerinte semmit nem örököltem apám képességeiből, de olyan volt, mintha csak azt közölte volna, semmire sem vagyok jó. Leszidott, mint egy közönséges gyereket. Anya kirohanása után, nehezen viselem ezt a fajta hangnemet magammal szemben.

- Hazudtál, Lou!

- Tessék? - emelte meg a szemöldökeit a homlokáig.

Nem akarok vele megint veszekedni. Nem is értem, miért mondtam ezt most ki. Ha azt mondta, nem csinálja, akkor biztos így is van. Kétszer is kimondta!

- Harry! Beszélhetnék veled egy percre, négyszemközt? - szólalt fel Liam doktor is.

Lou-val ránéztünk, majd egymásra. Nem tudtam kiolvasni semmit a tekintetéből, de nem hiszem, hogy repesett az örömtől, amikor felálltam, és kivonultam a teremből Liammel az oldalamon úgy, hogy technikailag itt sem kellene lennem. A vállam felett még visszanéztem Lou-ra, aki a homlokát dörzsölte idegesen, miután kiléptünk a folyosóra. Liam behajtotta az ajtót, és távolabb húzott a réstől, majd szinte suttogva intézte hozzám a szavait.

- Ne mondd el neki - mondta, az ajtó felé biccentve.

- Mi? Mi az, hogy ne mondjam el? Meg kell válaszolnia, hogy mi ez az egész! Ha nem kérdezek rá, magától nem mondja, sőt, még talán akkor sem... - csalódottsággal emlékeztem vissza a múltéjjeli beszélgetésünkre.

- Hát pont ez az, Harry! Ha megtámadod a kérdéssel, csak még jobban felhúzza a falait védekezésképpen. Úgy kell rávennünk, hogy beszéljen, hogy ő nem is tudja. Szembe kell fordítanunk saját magával.

Összezavarodtam.

- Ezt nem értem... - ráztam meg a fejemet, és a szemeimet összehúzva próbáltam koncentrálni a szavaira.

Visszavett a lelkesedéséből, ami fogalmam sincs honnan fakadt, és gondolkodni kezdett, hogyan fejtse ki magát. Csak kérlek, ne szerepeljenek benne latin szavak!

- Hipnózis - mondta ki egyszerűen.

- Mármint... Az a fajta hipnózis, amikor órát lengetsz a szeme előtt és halkan suttogsz a fülébe, hogy rávedd arra, amit alapból nem akarna megtenni? - nagyon reméltem, hogy tényleg erre gondol, és nem akarja beültetni abba a székbe, amibe anno engem.

- Hát ez egy... Nagyon tömör és leegyszerűsített megközelítés, de igen, azt hiszem a laikus szemnek ez így működik.

Lassan már kezdem megszokni, hogy minden válaszában lehülyéz.

- És ezt hogyan akarod véghez vinni? Nincs benne semmi fájdalommal járó módszer, ugye? - tapogatóztam.

- Nem fogom sokkolni, ha erre céloztál - rázta meg a fejét, miközben hangot adott a félelmeimnek.

Fellélegeztem.

- Oké, mire van hozzá szükség?

- A hangodra.

- Mi van? - hőköltem vissza. Arra számítottam, hogy majd valami hosszúláncú órát kell kerítenem, vagy esetleg egy hordágyat, amire ráfektetjük.

- Szükség van a hipnózis folyamán egy olyan hangra, amit a hipnózis alanya befogad, illetve elfogad. Egy hangra, ami megnyugtatja, és bízik benne. Ennek a hangnak egy olyan személyre, vagy érzésre kell őt emlékeztetnie, ami csak jobban megnöveli benne a biztonságérzetet. Így képes csak átvenni a tudata felett a teste az irányítást. Ahhoz, hogy a tudatát elaltassuk, egyfajta melankólikus hatást kell rámérnünk. Ha nagyon ügyesen csinálod, még eszközre sincs szükség, amivel eltereled a figyelmét. De ezt rád bízom. Elég akár egy toll is, amit előtte feltartasz. Az agy automatikusan arra fog koncentrálni, ami közelebb van a szem látómezejéhez, így ha a tárgyat magatok közé emeled, Louis tudatalatt is arra fog fókuszálni egy idő után. A cél az, hogy fokozatosan, lassan altasd el a tudatot. Többször is megismételheted a szavaidat, mert csak a hangod és annak lejtése a fontos. Nem fontos, hogy miről beszélsz, csak ne emelkedjen meg a hangszíned. Ha úgy érzed, létesíts vele fizikai kontaktust is, mert jelenpillanatban úgy tudom, ezzel is csak kényelembe helyeznéd, mint ahogy azt szolidan közölte is.

Félrenyeltem a nyálam, ahogy eszembe jutott a "felfektetlek-ájulásig duglak" kijelentése.

- Megértettél, Harry?

- Én... Nem tudom. Nem... Erre nem vagyok képes... Jobb lenne, ha te csinálnád inkább. Többet értesz ehhez, mint én - izzadt a tenyerem. Louis rögtön rá fog jönni, mit csinálunk, és ki fog röhögni, ahogy nézi a szerencsétlenkedésemet.

- Nem figyeltél rám.

- De! De igen, csak...

- Harry! - megfogott a vállaimnál. - Szeretnéd, hogy Louis rendbe jöjjön? Szeretnéd? - Bólintottam. - Akkor tedd meg érte ezt. Ez kell ahhoz, hogy rájöjjünk, mit kell helyre tenni benne. Képes vagy rá! Meg van hozzá a képességed csak még senki nem világított rá. De hidd el, te is meg fogsz lepődni, mire vagy képes!

A számat harapdáltam, miközben mérlegeltem a szavait. Nagyon jólesett, hogy bízik bennem, pont ő, aki senkit nem vesz túlzottan emberszámba, kivéve, ha valamilyen haszna származik belőle. De igazából Lou "rendbe hozásával" sem származik sok haszna, úgyhogy kezdem nem érteni, milyen ember is Liam Payne valójában.

- Rendben - sóhajtottam. - Megpróbálom!

- Ez a beszéd! - elmosolyodott, és vállon veregetett.

Visszamentünk a társalgóba. Louis ugyanott ült, ahol eddig, és az asztalon maradt tollat pöckölgette, unottan támasztva a fejét. Liam leült ugyanoda, ahol eddig ült, mielőtt kimentünk volna, én pedig még utoljára összenéztem vele, amolyan bátorítás céljából. Ő bólintott, hogy kezdhetem, én pedig kihúztam a széket, amin nem rég ültem, és párhuzamosan Louis elé húztam. Meglepődve fordult felém, és felváltva nézett engem a székkel.

Furcsálló tekintetének, hála istennek, nem adott hangot, mert fogalmam sincs, mit válaszoltam volna, ha megkérdezi, miben mesterkedünk.

- Fordulj ide! - adtam ki az utasítást, miközben feltűrtem a pólóm ujját, és mélyeket lélegeztem.

Szerencsére egy hang nélkül tette, amit kértem, valószínűleg, mert kíváncsi volt, hogy mi van itt készülőben. Engem nem érdekel, hogy miért engedelmeskedik addig, ameddig ezt egy rossz szó és mindenféle ellenállás nélkül teszi.

Rátámaszkodtam a combjaira, ezáltal még közelebb tudtam hozzá hajolni. Kicsit megszeppent az intimebb közelségtől, mert hirtelen érte, de most olyan közel voltam hozzá, hogy láttam, ahogyan a pupillái lassan teljes egészében besötétítik kék íriszeit, ahogy engem nézett.

- Mit csinálsz, Hazz? - halk, suttogásszerű hangja remegett a zavartól, amit a közelségemmel okoztam. Félve felpillantottam Liam doktorra, de csak egy pillanat erejéig, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még mindig jól csinálok mindent.

Ismét vettem egy mély levegőt, és belekezdtem.

Azt akarom, hogy Louis rendbe jöjjön! - mantráztam magamban.

- Hunyd le a szemed, Lou.