Összetörve 2

9. Itt mindig akadnak dolgok

" -Üdvözlöm, Dr. Grey vagyok.
- Tudom."

H.

Csak egy fél fejjel volt magasabb nálam, de ezer örömmel megfejeltem volna.

Ahogy ránézett Lou-ra, amikor beléptünk a szobába, egyből nyílt a bicska a zsebemben. Undorító volt. A gyomrom is felfordult, ha csak arra gondoltam, Lou ezzel az emberrel van egy helyen összezárva minden nap. Ő csak ne nézzen az én Loumra így!

Egymást néztük hosszú ideig, amikor Louis elengedte a csuklómat, és összecsapta a kezeit.

- Hát akkor! Örülök, hogy találkoztunk Dr. Grey, de most, ha nem haragszik, el kell látnom egy sérültet - rám mutatott, de mi még mindig egymást szuggeráltuka faszival. És ekkor megszólalt...

- Hogyne! Sajnálom, nem akartam zavarni! De Louis, azt hittem megbeszéltük, hogy Masonnek hív. Jobban esne. A másik megszólítás annyira idegennek hangzik.

Mason?

Miért hívná Lou így?

Ránéztem Lou-ra, de ő nem viszonozta a pillantásom. Megérezte, hogy őt nézem, mert szorosan behunyta a szemeit, és nyelt egyet, mintha csak lebukott volna.

- Ehm... Köszönöm, de nem érzem úgy, hogy tegező viszonyt akarnék kialakítani köztünk doktor úr. És most, ha megbocsát... - Lou ellépett tőlünk, és az orvosi eszközöknél kezdett pakolászni, amik a sarokban egy szekrényben rejtőzködtek. Ott maradtam az ajtóban ezzel az alakkal. Nagyon sok önuralomra volt szükségem, hogy ne mossak be egyet az irritáló arcába! Hiába utasította el Lou épp az előbb, ugyanolyan tenyérbe mászó vigyorral az arcán nézett maga elé, mintha még mondani akarna valamit.

- Ki a barátod? - rám nézett, de nem hozzám beszélt. Mintha ott sem lennék! Megfojtom...

Louis hirtelen abbahagyta a csörgést mögöttünk, és ismét ránk figyelt. Felváltva járatta rajtunk tekintetét, mintha csak azt várná, mikor ugrunk egymásnak. Engem tényleg csak pillanatok választottak el ettől...

Nem voltam benne biztos, Lou mit fog erre válaszolni, sőt már fel is készültem rá, hogy a barátzónába sorol. Végülis... megértem. Ki hinné el róla, hogy meleg? Még én sem hittem el annak idején, és pontosan ezért éreztem magam valakinek, hogy sikerült elcsábítanom. Persze csak miután ő elcsábított engem...

- Életem szerelme, aki még az orrára sem tud vigyázni rendesen - mondta ki egyszerűen Lou.

Mindketten egyszerre kaptuk oda a fejünket a sarokhoz, ahol állt. Kihúzott, büszke testtartásával, a köpeny zsebbe dugott kezeivel azt sugallta, hogy nagyon is komolyan beszél. Az én szókimondó, ostoba Loum.

Dr. Szürkeárnyalat ezúttal jól végignézett rajtam, hogy belevésse a fejébe, kitől kell félnie, akárhányszor Louis-n járnak a gondolatai. Mondjuk inkább csak vetélytárs feltérképezést csinált, de ha arra kerül a sor, gyorsabban és erősebbet fogok ütni. Egyszer és mindenkorra meg fogja tudni, kihez tartozik Louis Tomlinson.

- A helyedben nem fáradnék a fertőtlenítéssel. Ha jól látom, valaki már kezelésben részesítette életed szerelmét... - gúnyos mosollyal az arcán megpaskolta a vállamat, amitől én majdnem orrba vágtam. Hátrahőkölt, aztán otthagyott minket.

Miről beszélt?

Ránéztem Lou-ra, aki engem kezdett erősen nézni, majd odalépett elém, és megállapodott a szeme a homlokomon.

- Hazz... nagyon nem áll jól ez a szín - mondta, elgondolkodva.

- Mi a fenéről... - megtöröltem a homlokomat, mert azt hittem olajos lettem vagy valami, mondjuk honnan lettem volna az? Ott csillogott a tenyeremen Mrs. Swift szájfénye. Egyből kiszakadt belőlem a nevetés, amiért az a pöcs azt hitte, másról van szó, de aztán, ahogy rájöttem, hogy egyedül nevetek, és Lou egyre elkeseredettebb képet vág, azonnal átöleltem és a nyakába csókoltam. Eszembe jutottak Mrs. Swift szavai; szeressd és becsüld meg mindennél jobban.