Összetörve 2

2. Ami egy pár kötelessége

H.

- Harry, van esetleg valami hozzáfűzni valója?

- Hm? Mi? Ahm... ne haragudjon Mrs. Swift, nem figyeltem.

- Igen, azt észrevettem. Talán, ha nem a telefonjába lenne beleszerelmesedve, jobban ide tudna figyelni. Na menjenek haza! Használhatatlanok a nap végén már...

Összeszedtem a cuccaimat, és bedobáltam pár füzetet a táskámba. Fogalmam sincs, miket raktam be, vagy hogy egyáltalán milyen órán ültem, de úgy kb reggel óta ilyen mentalitással létezem.

Reggel, amikor kaptam egy üzenetet Lou-tól, már nem igazán tudtam bármire is odafigyelni a környezetemben.

"Suli után gyere fel lécci! Beszélnünk kell!"

Napok óta rettegek attól, hogy megunja a depresszív hozzáállásomat az élethez. Nem arról van szó, hogy nem akarok Lou-val beszélni, de még csak arról sem, hogy további időre van szükségem.

Egyszerűen csak... elbizonytalanodtam.

Igen. Így van. Mióta eljöttem otthonról azon a napon, folyamatosan végiggondoltam, hogy mi lett volna, ha mégsem állok neki ennek az egésznek. Ha nem kavarodok Louis-val még jobban össze. Ha hagyom, hogy csak egy futókaland legyen. Mert mégis, mit akarok ettől a kapcsolattól? Teljesen nonszensz, ahogy találkoztunk vagy, ahogy együtt voltunk! Nem?

De mégis... akármikor megpróbáltam ezzel a tudattal felkelni reggel és eldönteni, hogy a nap végén nem oda megyek vissza, hanem haza, mindig visszahúzott valami. Ő volt az.

Nem tudtam egyszerűen elengedni magamtól, mert nekem Lou olyan volt, mintha a másik felem lenne. A tökéletes ellentétem, a hiányosságaim megtestesítője. Ez Louis. És nem bírnám elviselni, ha őt is elveszíteném.

Anyám óta nem érzem teljesnek magam. Még Lou karjai között sem. Szeretem Lou-t! Még mindig, mindennél jobban! De van egy fajta szeretet, amit ő nem tud megadni nekem. És ezért nem is hibáztatom! Sokkal inkább magamat hibáztatom, amiért még mindig a múltam rabja vagyok, ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, ami előttem van.

Louis kócos feje bukkant elő éppen az egykori hálórészlegemből, a szanatórium főépületéből. Nem tudtam megállítani a mosolyt, ami mindenképpen ki akart ülni az arcomra, és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nem is tudom, mikor váltott ki belőlem bármi is ilyen érzést utoljára. Csak boldog voltam, hogy a kék szemű hercegem éppen felém sétált.

Kicsit durcás volt az arca, de azt hiszem nem is várhatok most mást. Elég csúnyán viselkedtem vele mostanában.

Intettem Tomnak, a kapuőrnek, akivel a legelső napomon beszélgettem, mikor szándékosan el akartam késni az első foglalkozásunkról Lou-val, ő pedig beengedett. Louis felé kezdtem sétálni, és még kb tíz lépés lehetett köztünk, amikor megláttam a fehér köpenye alatt a pulóveremet.

- Az az enyém? - mutattam rá, de nem bírtam letörölni a vigyort a képemről. Igazából a mai szerelésében úgy nézett ki, mint egy erősen lázadó kamasz, de esküszöm ettől csak begerjedtem! Ezt is hosszú ideje most először tapasztalhattam...

Louis nem lassított és nem is válaszolt.

Sértett arckifejezéssel sétált felém, és talán ettől is csak a lázadó tiniket juttatta eszembe.

Végre elfogyott közöttünk félúton a távolság. Minden szó nélkül megragadta a csuklómat, és ellentmondást nem tűrően elkezdett maga után vonszolni. Reflexből megpróbáltam tiltakozni.