Összetörve 2

31. '301'

- Hogy mit akarsz? - szerintem, nem is jól hallottam.

- Ne, kérlek, ezt ne úgy vedd, hogy kapsz itt egy szobát és kezelésre szoruló betegnek minősítelek! Segítségre szoruló embernek minősítelek, orvosi tapasztalataim alapján.

- Király! Még szépíted is - csattantam fel. Egyszerűen nem akartam elhinni, ami most itt történik. - Gondolom te lennél az a jótét lélek, aki majd felkarol.

- Igen, én leszek. Vagy szeretnél inkább valakit személyesen?

Megvontam a vállam. Nekem mindegy, csak az a másik ne jöjjön még csak szóba se! Két rossz közül akkor már a kevésbé fájdalmasat választom.

- Akkor ezt megbeszéltük - maga elé csapott egy papírt, és írni kezdett. - Minden nap délután háromkor tartjuk a terápiát... - diszkréten köhögni kezdtem. - A beszélgetést - javította ki magát, amikor rájött, mi szúrj a vesémet. - Ide pedig felírok neked két fajta altatót, amit kötelezően szedned kell minden lefekvés előtt! Túlzásba nem viheted, és természetesen ez nem végső megoldás a zavarodra - átadta nekem a papírt, én pedig rögtön elolvastam a firkát.

- Na nem! Ezt nem fogom szedni! Ezektől a szaroktól a halálpicsáján lesz a közérzetem! Ráadásul csak mellékesen megjegyezném, hogy pár éve függőséggel kezeltek itt! Nem hiszem, hogy ez egy bölcs dolog... - Valium? Tényleg? A másikat még meg tudom érteni, bár ettől csak bekábulok és olyan leszek, mint a mosott szar, de legalább függőséget nem okoz.

- Én megbízok benned, Louis, és...

- Mióta? - szaladt ki belőlem a cinikus megjegyzés.

Összepréselte a száját. Látszott rajta, hogy nagyon a nyelvére kellett harapnia, nehogy felképeljen. Ez az a Payne, akit én ismerek!

- Jó, akkor azt mondom, hogy Harryben bízok meg. Tudom, hogy ő is a javulásodat akarja, ezért kellőképpen oda fog figyelni rád.

- Szóval azt mondod, nem tudok figyelni magamra? - most már csak azért is kiforgattam a szavait.

- Nem, én csak... - vett egy mély levegőt, és láttam rajta, hogy tényleg minden izmával azon van, hogy megüssön. Nem is értem, ilyen személyiséggel hogyan képes elbeszélgetni nálam sokkal rosszabb, passzívabb vagy éppen lobbanékonyabb betegekkel. Szép óráink lesznek együtt, azt már most látom, de magának kereste. Rohadtul nem kértem a segítségét, mert nincs is igazán mire kérnem.

- Ma még nem kell bejönnöd, de holnaptól kezdünk. - mondta végül.

- Alig várom! - felpattantam a székből, és kiviharzottam.

Szorosan lehunytam a szemeimet, és összefoglaltam magamban a történteket.

Harry szólt Payne-nek, hogy nem alszom. Ennyire megijesztettem volna? Tudtam én, hogy gyanúsan csendben volt reggel, de azt álmomban sem képzeltem volna, hogy ilyesmit tervez. Nem esett jól igazából, hogy a hátam mögött cselekedett.

Payne pedig... Túlságosan törődő volt. Ez ijesztő. Olyan mintha, mindenki kifordulna magából. Csak szeretnék egy normális napot, összeomlások, rohamok, zaklatások és felesleges drámák nélkül! Olyan kurva nagy kérés ez?

Megindultam az irodám felé, de mielőtt beléphettem volna, egy vékony, lágy hang megállított.

- Doktor úr! - Sarah. Ő az egyetlen normális ember a környezetemben mostanában.

- Sarah, magát az ég küldte! - vontam szorosan a karjaimba, vigyázva rá, hogy ne ejtse el a két bögre kávét a kezéből.

- Óvatosan, na! Történt valami, doktor? Olyan sápadtnak tűnik.