Összetörve 2

12. A kezdetek

H.

Louis nem beszél.

Három nap telt el, mióta Zayn itt járt és csúnyán összevesztek. Hallottam valamennyit abból, amiről beszélgettek, de ez csak rosszabbul esett, mert rájöttem, hogy bár több, mint egy hónapja együtt vagyunk, mégsem tudok róla semmit.

Mikor még bent voltam, Zayn említette, hogy Lou-val együtt kerültek be, aztán mentek vissza az intézménybe, de nem részletezte, én pedig azóta nem kérdeztem rá. Louis drogozott? Elvonóra kellett járniuk? Akárhogyis történt, nem tudom kiszedni se egyikből, se másikból.

Lou három napja folyamatosan bent éjszakázik, vagy csak nagyon későn ér haza, és akkor is a papírjai és könyvei felett alszik be, vagy éppen nem alszik semmit sem. Zaynről nem tudok semmit. Nem járt erre azóta, és Lou-val sem beszélnek. Elképzelni sem tudom, mi lesz ebből kettejük közt.

A másik furcsa dolog, amit nem tudok figyelmen kívűl hagyni, hogy egyfolytában feszült. De csak ilyen apróságok miatt, mint például kiesik a kezéből valami, vagy nem talál valamit, ami egyébként ott van a kezében, vagy ő rakta le pár másodperccel a dührohama előtt, és hasonlók. Nem alszik, nem eszik, nem tudja kordában tartani az indulatait.

Nem tudom, mit kellene csinálnom. Nehéz bevallanom, de kettőnk közül ő az, aki meg tudja "javítani" az embereket.
Nem jó őt így látni. De tehetetlen vagyok ezzel szemben. Bármikor megérintem, vagy csak közeledni próbálok felé eltaszít, vagy leráz valami mondvacsinált indokkal.

- Beszélni szeretnék veled - leültem elé a fotelba. Szokás szerint a kórlapjait bújta, szemüvege az orrán lógott hanyagul. Annyira bele volt mélyülve abba, amit csinál, hogy még azt sem vette észre, hogy nincs is rendesen az orrán.

- Ne most, Harry. - Harry. Így hívott. Fel sem emelte a fejét rám, csak írt és olvasott felváltva. Vettem egy mély levegőt, és a kezéért nyúltam, hogy megállítsam az írásban. Nem kapta el onnan, csak behunyta szép szemeit, szaggatottan felsóhajtott, majd végre felnézett rám. Levette a szemüvegét, az asztalra dobta, és hátradőlt. - Mit szeretnél?

Hirtelen nem tudtam megszólalni. Annyira vágytam már a figyelmére, hogy végre feltehessem a kérdéseimet, de igazából egyszer sem fogalmaztam meg magamban, hogy mit szeretnék tőle pontosan kérdezni. Csak azt akartam, hogy beszéljen hozzám.

- Hiányzol, Lou... Alig látlak, és ha látlak is, nem beszélsz velem. Nem akarlak elveszíteni, és szeretném, ha megbeszélnéd velem a dolgokat, amik a fejedben kavarognak és csak szenvedsz tőlük. - Egymást néztük. Az alsó ajkát harapdálta, miközben gondolkodott valamin. Nem szeretem, amikor csendben van. Iyenkor soha nem tudom, mi járhat a fejében.

- Nincsenek gondolataim, Harry. Pont ez a baj! Fogalmam sincs, mit tudnék tenni, és ez kibaszottul felkúr! - arcát a tenyerébe temette, és a szemeit dörzsölte. Végre beszél hozzám!

- Mi... - tanakodtam, hogy megkérdezzem-e, vagy azzal csak elrontanék mindent? Nem érdekel. Ennél rosszabb már úgy sem lehet. - Mi történt?

Louis szaggatottan beszívta a levegőt, és a kezeire nézett. Ujjait görcsösen szorongatta, és látszott rajta, hogy tényleg tehetetlennek érzi magát. Elnézett oldalra, majd ismét a kezeit figyelte.

- Tizennyolc éves voltam, amikor anyámnál diagnosztizálták a vérrákot. Sajnos nem a lassabb lefolyásút. Még azon a télen elvesztette a harcot a szervezete a leukémia ellen.

- Sajnálom... - elborzasztott, amit mondott.

- Én is - rám nézett, de nem látott engem. Teljesen máshol járt lélekben. Nem kellett volna semmit kérdeznem. - Napjai voltak már csak hátra, amikor lógni kezdtem az iskolából. Folyton balhékba keveredtem, és némely napokon azt sem tudtam, hol vagyok. Előtte mindig nála voltam, meséltem neki, beszélgettünk, nevettünk, mintha csak egy műtétből épülne fel éppen, és azt várnánk, mikor engedik haza. De aztán elkezdett gyengülni egyik napról a másikra. Nem tudott beszélni, vagy ha igen, akkor is értelmetlen dolgokat mondott. Rohamosan romlott az állapota, én pedig nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy így lássam. Ostoba voltam... - keserűen felnevetett, és ahogy felnézett a plafonra láttam, hogy egy könnycsepp végigszánt az arcán. A szívem is belefájdult. Úgy éreztem magam, mintha fojtogatnának.

- Ekkor találkoztam Zaynnel. Elszökött otthonról, mert az anyja férjhez ment egy paraszthoz, aki folyamatosan verte mindkettőjüket. Tizenhat éves volt ekkor. Mai napig üldözik a démonjai, amiért gyáván elfutott ahelyett, hogy szembenézzen azzal az állattal, de a terápia után, amikor kijutottunk, visszament, hogy rájuk nézzen, de már nem ott laktak. Azóta sem találta meg őket és ők sem keresték Zaynt - megint elkalandozott a tekintete. Próbáltam felfogni az elhangzottakat, de egyszerűen hihetetlenül hangzott az egész. Mintha valami tragikus drámát olvasna fel nekem, aminek a szereplői valós személyek alapján lettek megalkotva.

- Eleinte utáltuk egymást az első két hónapban. Gyűlöltük - felnevetett. - Nagyon sokszor kellett minket átszállítani a kórházba zúzódások, törések és egyéb finomságok miatt, amit egymásnak okoztunk. Aztán elkezdtünk odabent unatkozni, és beláttuk, hogy nagyon jól el tudjuk magunkat szórakoztatni. Szóval ilyen elég különös, de erős barátság kezdett kialakulni köztünk. Ha valamelyikünk bajba került, a másik is elkövetett valamit, hogy büntetést kapjon, és együtt zárjanak be minket. Persze, soha nem kerültünk egy szobába a zárt osztályon, de az egónk nem engedte, hogy csak egyikünk legyen a fasza gyerek, akit bezárnak éjszakára... - kezdte magát beleélni a múlt emlékeibe, és a száján is megjelent egy halvány mosoly. Ami aztán el is tűnt.

Felnézett rám eltorzult arccal, könnyes kék szemeivel, hangja pedig gyengén, könyörgően hallatszott a halk szobába.

- Nem akarom őt is elveszíteni, Hazz... Már csak ő van nekem a múltamból! Miért kell mindenkinek elmennie nélkülem? - felszínre törtek belőle az érzések, és összegörnyedve a szemeit takargatva zokogott. Nem bírtam tovább nézni, ahogy szenved. Átugrottam az asztalt, és azonnal átöleltem, szorosan magamhoz húzva. Erősen tartottam a fejét közel a vállamhoz szorítva, és a hátát simogattam a másik kezemmel. Ringatni kezdtem magunkat, hogy lenyugtassam.

Borzalmas dolgokon ment keresztül, amit soha senkinek nem kívánnék! Szerette az anyukáját. Szereti Zaynt is. Fogalmam sincs, mi lehet vele, de nem is akarok rajta elgondolkodni, mert nem tetszene, ha választ találnék rá. Számomra Louis egy hős, amiért ennek ellenére most ott tart ahol. Minden reggel felkel, mosolyogva megy be dolgozni, ahol sérült embereknek segít begyógyítani a sebeit, és a nap végén, ha lehet, csak még boldogabban jön haza, amiért megint meggyógyított valakit. Nem érdemel több szenvedést! Az az ő legnagyobb baja, hogy mindenki problémáját magára akarja vállalni úgy, hogy a sajátját elnyomja, és nem foglalkozik velük. Pedig ezzel csak egyre nagyobb seb keletkezik a lelkén. Attól érzi jól magát, ha másokon segíthet.

De rajta ki segít?

Szeretném vele azt éreztetni, hogy én. Hogy én vagyok az a személy, akihez bármikor fordulhat és fordulnia is kell, amikor úgy érzi, a világ összedől körülötte. Szeretném, ha mindig ezt a vállat használná bármikor, ha úgy érzi, senki nem érti meg. Szeretném, ha észrevenne...

Órákig tartott, míg végül Lou a karjaim közt bealudt a kimerültségtől, amit a munkába hajszoltság és a hirtelen érzelemkitörés okozott. Megtöröltem az arcát, ami még nedves volt és kivörösödött a sós folyadéktól, és elfektettem a kanapén, homlokára adva egy csókot.

Ahogy néztem megfáradt arcát, kicsit hülyén hangzik, de még így is gyönyörűnek tartottam. Olyan, mintha nem is evilági lenne. Sokkal jobb életet érdemel ennél. Ennek az arcnak sokkal több mosolyt kellene magán hordoznia!

Hiába, én is emberből vagyok, és a mai nap nekem is fárasztó volt. Bár Lou-nak igazából csak miattam lett ekkora pokol az estéje. Az arcát nézve elnyomtam egy ásítást, és a szemeimet dörzsölve a fürdő irányába indultam, hogy fogat mossak, és én is párnák közé vessem magam.

Ahogy már a hálóba kutakodtam és rendeztem az ágyat, hogy Lou-t is behozzam és ágyba fektessem, megrezzent a telefonom az éjjeliszekrényen. Kinek vagyok ilyen fontos késő este?

Odanyúltam érte, és megláttam, hogy ismeretlen számtól jött.

Már megint.