Összetörve 2

26. A szív doktora

L.

- Hol van? Bent van még? Bent van az iskolában, Harry? Tudod mit, nem érdekes. Az csak jobb, ha nincs emberek között... - már indultam is meg az ellenkező irányba, hogy a kapukon kifordulva Hazza sulija felé menjek, és laposra verjem a golyóit annak a társadalmi hulladéknak.

- Lou, ne csináld! - elkapta a karomat, ahogy utánam szaladt. - Azt mondtad nem csinálsz semmit! Megígérted! - kétségbeesetten nézett a szemeimbe, de bennem ez csak még inkább felvitte a pumpát.

- Az még azelőtt volt, hogy megtudtam, hogy kezet emelt rád! Biztos vagy benne, hogy csak megfogdosott? Csak mert a testbeszéded teljesen másról árulkodik. Nem fogom a szemedre hányni, hogy hazudsz nekem, mert senki nem ismerné be szívesen, hogy...

- Louis ne! Kérlek! Csak... engedd el! Nem ér ennyit!

- Nem ér ennyit?! Mennyit, Hazz? Mennyit nem ér? Azt akartad ezzel mondani, hogy nem érsz ennyit? Mert akkor azt hiszem megint be kell ülnünk abba a terembe beszélgetni egy jót az önbizalomról és annak hiányának következményeiről!

Elfordította a tekintetét, és hangosan fujtatott.

- Hogy a faszomba mondhatsz ilyet, Hazz?! És nem ez a legszarabb, hanem hogy el is várod tőlem, hogy nyugodtan bevegye a gyomrom, hogy egy ilyen kis nyeszlett, utolsó kotonszökevény kis híján megerőszakoljon, ráadásul valami olyanért, ami már ezer meg egy éve történt a múltban, és nem is te tehetsz róla igazán, hanem az a minősíthetetlen nőszemély, aki ráadásul meg is tagadta az anyai jogait azzal, hogy kidobott az utcára, csak mert te képes vagy a nyitott gondolkodásra és a szíved is a helyén van! - kifulladtam.

Harry arca elvörösödött, és a könnyeivel küszködött. Minden sebét egyszerre sikerült felszakítanom. Szép volt, Tomlinson!

Idegesen topogni kezdtem a lábammal és, bár lehetetlennek tűnt, megpróbáltam józanul gondolkodni és mérelegelni, hogy mennyivel segítenék, illetve rontanék a helyzetén, ha most elkapnám a kölyköt és darabokra tépném. De minimum egy kasztrálás szóba jön.

Vettem egy mély levegőt, és a hajamba túrtam. Mintha ezzel levezethetném a feszültséget...

- Oké, figyelj! - összecsaptam a kezeimet, és behunytam a szemeimet, hogy tiszta fejjel gondolkozzak, mert ez nem volt szép tőlem. - Most visszamegyek, ledobom magamról ezt az orvosi álcát, te addig itt megvársz, ezt elszívod, orvosi utasításra - kiszedtem a zsebemből egy szál cigit és nemleges választ nem tűrően a kezébe nyomtam - aztán hazamegyünk és higgadtan átgondljuk, hogy mi legyen, okés?

Hazza bólintott, de még mindig szipogott és kerülte a tekintetemet.

- Jó fiú - megsimogattam a kézfejét, amit a kezemben tartottam, miután odaadtam neki a cigit.

Úgy lett, ahogy mondtam. Otthon leültettem a kanapéra, és miután rájöttem, hogy ő nem fog megszólalni a sokk miatt, nekem kell kezdeményeznem.

- Most nem fog tetszeni, ahogy beszélek veled, de ezt ki kell adnod magadból - nem reagált semmit csak az ujján lévő gyűrűket csavargatta. Soha nem akartam még egyszer nála is ezt a degradáló orvosi stílust előszednem, de nem volt más választásom. Attól is félek, hogy most nekem sem fog menni, hogy higgadtan beszéljek az eseményekről.

Megfogtam a kezét, hogy a testikontaktussal is csillapítsam kicsit az idegességét, de csak összerezzent tőle, úgyhogy visszatettem a kezemet az ölembe.

Vettem egy mély levegőt, és próbáltam kiagyalni, hogy milyen irányból közelítsem meg.

- Ami veled történt, azt a mi nyelvünkön úgy mondják, szexuális abúzus. Ahogy te ismered, az a nemi erőszak. Ez egy trauma, és ha nem segítenek neked feldolgozni megfelelően, csúnya következményei lehetnek további életed során. Én pedig most ezt fogom tenni. El szeretném kerülni, hogy emiatt a sokk miatt alvászavaraid, rémálmaid, paranoiád és mindenféle szexuális rendellenességed legyen. Magyarul ne legyen az, hogy nem áll fel a farkad.

Halványan elmosolyodott. Ez az én Hazza-m!

- Jó ideig úgy fogod érezni még, hogy feszült vagy és túl sok a stressz benned, de ez normális. Ez egyfajta védekezési mechanizmus a megbirkózás reményében. Mint mondtam, ez teljesen normális válaszreakciója az agyad részéről. Ne is próbálj küzdeni ellene! Én csak segíteni fogok ezt egy kicsit tompítani. Eddig rendben?

Bólintott.

- Csináljunk egy "biztonsági jelet." - felnézett rám, és összevonta a szemöldökét. - Ha úgy érzed, nem vagy még képes arról a pillanatról beszélni, amire rákérdezek, csinálj így - fülcimpámat a mutató- és hüvelykujjam közé fogtam. - Ebből tudni fogom, hogy nem érzed jól magad a bőrödben - megint bólintott. Kezdtem egyre jobban reménykedni.

Belekezdtem a tapogatozó kérdéseimbe, amik először csak ilyenekről szóltak, hogy "hol történt", "mikor történt", "hogyan maradt félbe", és megkértem, hogy egyetlen szóval jellemezze az akkor érzett állapotátat.

Tehetetlenség.

Nekem pont annyira fájt minden kis információ, amit megosztott velem, mint neki, ahogy megosztotta, de előttünk lebegett az a cél, hogy ki fog jönni ebből az állapotból.

- Dühös vagy magadra, amiért nem tudtad ellökni magadtól.

Hosszasan gondolkodott ezen, mert ezek szerint ebbe még nem gondolt bele teljesen, pedig általában sajnos ezzel a traumával az elfojtott harag jár útitársnak.

Végül csak bólintott egy aprót.

Elmosolyodtam.

- Büszke vagyok rád, Hazz! Nagyon is bátran viselkedtél, és semmi szégyellni való nincs abban, hogy egy nálad sokkal erősebb fizikumú ember akaratod ellenére kényszerített valamire. Ha te nem akartad, akkor veled semmi baj nincs! A világ tele van beteg emberekkel, akikre nem figyelnek oda megfelelően és csak tovább fertőzik magukat. Az a kevéske százalék, akik speciális helyeken vannak, mind ugyanolyanok, mint a többi, akik szabadon járkálnak. Tudod mi a különbség köztük? - felnézett rám könnyektől csillogó smaragd szemeivel. - Akik odabent vannak, vágynak a gyógyulásra. Ők tudatában vannak azzal, hogy ez így nem élet, és szeretnének boldogok lenni. Fel tudják fogni, hogy mi az, hogy boldog élet. Én pedig büszke vagyok azokra az emberekre odabent. Mindegyikre egytől-egyig. Szeretném, ha te is megértenéd, hogy egy nagyszerű ember vagy, aki lélekben nagyon is erős és határozott, csak nem engedi a felszínre törni ezeket az adott tulajdonságait, mert tart mások véleményétől. Ne számítson mások mit gondolnak rólad, Hazz! Nézz a tükörbe és lásd meg, ami visszanéz onnan. Ha neked tetszik az a valaki a túloldalt, akkor csak az ő véleményére adj! Az ítélkezők meg kinyalhatják a picsámat.

Megjelentek a nevetéstől a gödröcskéi, amiket talán külön ki kellett volna emelnem, mikor a megadatott pozitív tulajdonságokról beszéltem.

Elvesztem a nézésébe, és csak akkor eszméltem fel, amikor megint megindultak a könnyei, de ezúttal egy halk köszönöm kísérte őket, nem pedig a fájdalom.

Óvatosan, lassan nyújtottam felé a kezemet, hogy az arcához simuljon, és letörölhessem azt a kósza könnyet.

Nem hajolt el.

Tenyerem felé fordult, és a közepébe nyomott egy csókot.

- Van egy ötletem! Ne menj sehova! - felpattantam a kanapéról, amire csak értetlen pislogást kaptam, majd visszatértem telefonnal a kezembe, ami éppen kicsöngött. Hazz felé nyújtottam, aki félve bár, de elvette tőlem, majd a füléhez emelte. Nem szólt bele csak azután, hogy a túloldal bemutatkozott.

- Apa!

Azonnal felderült az arca. Mintha egy kisgyereknek visszaadták volna a kedvenc játékát. Egyből belemerültek a beszélgetésbe. Odahajoltam hozzá, és nyomtam az arcára egy puszit, majd magukra hagytam őket.

Felvettem egy melegebb pulcsit, mert már későre járt és biztosan lehűlt az idő, majd kiléptem az ajtón, és meg sem álltam a mai napom utolsó állomásáig.