Összetörve 2

1. Az első nap

*2 héttel korábban*

L.

Egy hónap telt el, mióta úgy egyszerre minden a nyakunkba szakadt.

Zayn és én bejelentettük, hogy beteg szabira mentünk. Ezzel nagyjából meg is oldottuk, hogy ne legyünk bent még egy jó ideig, de ne is kapjunk utána kérdéseket. Az a jó abban, ha orvosi szakterületen dolgozol, hogy sok orvos vesz körül, akiknek a többsége még jófej is, úgyhogy szempillantás alatt igazolni tudjuk a szemkötőhártya gyulladásunkat vagy a hányás-hasmenéses vírusunkat.

Payne-ről azóta sem hallottunk semmit. Mintha nem is létezett volna. Senki nem beszél róla odabent sem, mindenki mást mond, ha rákérdezünk. Nem is érdekel különösebben, mi az igazság csak ne jöjjön a közelünkbe...

Mindhármunknak jólesett ez a kis pihi.

Zayn a történtek után még mindig nem keresett fel, és akármikor én ajánlottam fel, hogy beszélgessünk el róla, folyton volt valami jobb dolga. Szóval egy idő után már nem is próbálkoztam. Na jó. Nagyon is próbálkoztam! De hát bassza meg, nem tarthatja magában örökké! Nekünk kéne arról papolni másoknak, hogy szavakba kell önteni az érzéseiket, mert ezzel szabadul csak fel egy rakás önkárosító gondolat! Mert a rossz gondolatok, amik igazán megmérgezik a tudatot...

De hát, foshatom én itt a szót bárkinek!

Harry ugyanez! Jó, nem mondom, hogy sokkal egyszerűbb, ami vele történt, mert nem, és mai napig bánom, hogy aznap otthagytam az anyjával kettesben. Nagyon sokszor visszajátszottam már magamban a jelenetet, és rengeteg alternatív lehetőséggel akartam szebbé tenni a rút igazságot. Esküszöm, egyszer az is megfordult a fejemben, hogy fogom magam, elmegyek a nőhöz, jól megfejelem és a szemérehányom, milyen nagyszerű fia van, és ahelyett, hogy örülne neki és büszke lenne rá, csak elpazarolja azt az időt, amit közösen is tölthetnének!

De persze, soha nem tettem meg. Harry miatt.

Nem akartam semmi olyat tenni, amiben ő nem értene egyet. És nagyon jól tudom, hogy ebben maximálisan nem értene egyet. Hiszen, mégis csak az anyjáról van szó.

Hazza egyébként sokkal több önállóságot mutat, mint Zayn. Már csak egy hónapja van vissza a sulijából és, ahogy ezzel szembesült, még aznap összevakarta magát és úgy eltűnt a szemünk elől, mintha megfenyegettem volna, hogy ha csak egy órát is hiányozni mer, nem kap vacsorát! Estére persze hazajárt, mert nem tudott hova menni. Apuka éppen Miami partjain keresi a boldogságot...

Hiányzott. Hiányoztak azok a titkos találkozóink, a rejtekhelyeink, a lopott csókok a foglalkozások végén, de legjobban az intimitás az, ami tényleg eltűnt közölünk. Persze, megértem, hogy ilyen gondolatokkal a fejében valahogy nem összeegyeztethető a merevedés, de én tényleg már csak egy egyszerű ölelésnek is rettenetesen örülnék! Csak annyi tényleg, hogy éreztesse velem, hogy itt van velem. Minden éjszaka odakuporodok mögé és átölelem, de reggelente mikor felébredek, ő már sehol. Ilyenkor mindig azt hajtogatom; csak idő kell neki. És ezzel tényleg így is vagyok.

Csak szeretném látni azokat a gödröcskéket az arcán, azt a mosolyt, amivel a csillagokat is elcsábítaná az éjszakai égtől. Ahogyan azok a smaragdzöld szemei csillognak a boldogságtól akármikor ránézek...

Majd idővel...

Most is egy ugyanolyan reggellel indult a napunk, mint mindig, mióta hárman vagyunk. Az ember azt hinné, három srác egy helyen? És még egyben van minden?

Dehogy van...

De igazából ők ketten egymásra sem néznek, hozzám pedig nem beszélnek, csak egyszavas válaszokban. Szóval elég unalmas.