Összetörve 2

27. Kell nekem!

L.

- Ma itthon maradsz és kipehened magad! Az az ajtó nem nyílik ki, miután elmentem, világos? - néztem ellentmondást nem tűrően Hazza-ra, aki már felöltözve készült volna neki a szerdai napjának. Hosszas mérlegelés után viszont úgy határoztam én, mint rangidős, hogy nem kockáztatok egy újabb traumát kialakulásával.

- Délután pedig apukáddal bemegyünk az egyetemre, és beszélünk a dirivel.

- Lou, senki nem mondja már így... És különben is te mégis mit keresnél ott? - kérdezte, teljesen jogosan.

- Én vagyok a volt kezelőorvosod, ergo, ha én azt mondom, hogy ez az incidens gátolta a mentális felépülésed útját, nem mellesleg még az önértékelésed is sérült, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem marad a közeledben az a kis csicska.

- De már nem vagyok beteg... papíron sem - mondta, olyan ártatlanul, hogy legszívesebben megfojtottam volna az ölelésemmel.

- Ne vitatkozz, csak fogadd el! - odahajoltam hozzá egy puszira, és kiviharzottam a lakásból.

Valahogy így indult a napunk.

A mai napra igazából nem voltam beosztva sehova, csak pár csoportfoglalkozásra, de mivel tegnap nem volt alkalmam benézni Niallhez, így egyenesen arra vettem az utamat. Lassan komolyan kezd olyan lenni, mintha csak miatta járnék be ide.

Az a baj, hogy bármikor elmegyek a második emelet folyosóján, eszembe jut Sophia. Azóta nem hallottam az állapotáról, hogy olyan csúnyán kikeltem magamból, amit mai napig nem tudok hova rakni. Olyan, mintha nem is lettem volna tisztában a tetteimmel. Kísértetiesen hasonlítottak az érzéseim arra az időre, amikor az utcán lógtunk Zaynnel. De mégsem volt ugyanolyan, hiszen már nagyon hosszú ideje nem élek szerekkel, és nem is bánom. Ha pszichoaktív szerek nélkül is képes vagyok erre, akkor mi lenne velem azokkal...

Annyit egyébként sikerült kiderítenem, hogy Payne visszavette a kezelését. Nem tudom őszintén, hogyan álljak ehhez. Payne jó orvos, de borzalmas ember. Sophia helyében én ki sem nyitnám a számat előtte, és ezt szó szerint értem.

- Doktor úr! - kiabált valaki a hátam mögül.

- Sarah! Mindig tudja, mikor kell feldobnia a napomat! - karjaimba vontam a hölgyet, és megajándékoztuk egymást egy kellemes mosollyal.

- Merre igyekszik ilyen szomorkásan? Nem akar meginni előtte egy kávét? A múltkor nagyon gyorsan el kellett rohannia, történt valami? - ah, mindig sokat tud kérdezni. Elmehetne pszichológusnak... De csak annak, mert gyógyszereket nem bíznék a kezébe.

- Már ittam, köszönöm, különben nem is tudnék állva maradni - nevettem. - Igen, a múltkor... Megint elhalasztottuk a foglalkozást, mi? - lesütöttem a szemeimet bűnbánóan. De csodálkoztam, hogy Payne-től ezért még nem kaptam meg a beosztásom.

- Ne is foglalkozzon vele doktor! De a következőről már nem fog tudni ellógni!

- A világért sem akarnék! - intettem neki, aztán befordultam a zártosztály épületéhez. Azonban mielőtt bejuthattam volna, megint a nevemet kiabálták. Lassan komolyan el fog kopni...

- Tomlinson! - ezt a hangot a megszólítással ezer közül is felismerném.

- Dr. Payne - fordultam felé. Lihegve a vállamba kapaszkodott. Úgy látszik, nagyon utol akart érni. Jaj, csak ne...